Unokája keresztelőjére előkerült egy üveg víz. A nagyapa a Jordán folyóból merítette, úgy hozta haza. A gondos nagymama előtte felforralta, nehogy valami primitív lények tanyázzanak a szabad szemmel tisztának tűnő vízben.
Igen ám, de az olvadt vas nem mágnesezhető. Remélem, érvényes volt a keresztelő, hiszen pesti csapból is érvényes, de a felforralás folyamatában vajon megmaradnak-e a kölcsönösen egymást keresztelő elődök áldásainak erővonalai. A mágneses erővonalak nem hatolnak be a vasgyűrű belsejébe…; vajon a vasedénybe behatolnak-e az ókori áldás hullámai?
Egyik barátom hisz az ostya testté válásában. Ha tehát hússá lesz az ostya, okkal merül fel a kérdés: nem kéne-e fogyasztás előtt legalább felforralni.
Keressük az emberfelettit, de könnyen beleszédülünk az eszme testet öltésébe; mihelyt szemünk láttára valóban testet ölt, halálra rémülünk.
Nem így a keresztelés tárgya, a fel-felsíró, fel-felkacagó kisded. A lelkész áldó két kezére majomreflexszel válaszol, s úgy tesz, mint nagyszünetben a kiszámolóst játszó elemista lányok.

Budapest, 2012. VIII. 18.