Félig ágyhozkötött, délutánonként házvezetőnővel sétáló és főleg köztéri padokon pihenő anyám már nem fog több ruhát venni nekem. Nem azért, mintha nyugdíjából nem tudna kigazdálkodni mondjuk egy rövid ujjú férfitrikót, hanem azért, mert már nem vásárolhat, hiszen nagyságrendeket tévedne a pénzhasználatban, ugyanakkor egyedül már nem bolyonghat megkopott ízületeivel. Elhatároztam, hogy felsorolom néhány ruhámat, főleg felsőneműt(,) azok közül, amelyeket évtizedek alatt vett nekem.

Három éves korom előtt vett nekem egy sötétkék-fehér csíkos selyem pizsamát, amelyben állítólag nyomban utcai sétát javasoltam alattvalóimnak.

Aztán — számos egyéb, megjegyezhetetlenül sok ruhanemű után — előkamaszként meglepett néhány laza szövésű, szellős alsónadrággal.

— Kilátszik a, kilátszik a he-he-he! — így köszöntem meg neki; persze ez túlzás volt, hiszen csak alighogy áttetszett…

Egyik tanítványának, a hórihorgas Krémer Lacinak az édesanyja varrónő volt; nála barackvirágszínű flanell inget varratott nekünk hozott anyagból.

— Szimpla vagy dupla mandzsettával? — kérdezte Krémerné.
— Szimplával — mondtam, mert azt hittem, hogy a dupla mandzsetta ujjanként két-két gombot jelent. Aztán megtudtam, hogy nem… A bátyám betehette az egyik oldalán égszínkék alapon arany oroszlános, a másik oldalán a francia kártya négy ászát ábrázoló kézelőgombot. De semmi baj: miután kinőtte, én megörököltem tőle és használhattam a számomra kedves kézelőgombokat.

1967 nyarán egy rózsaszín-fehér-világoskék-fehér harántcsíkos, rövid ujjútrikót vett nekem. Bosszankodtam, hogy miért nem egyszerű kék-fehér tengerészcsíkos, de később megszoktam, és — a francia trikolór hígított, „moll” változataként — valahogy elfogadtam.

1967 karácsonyán éppen egy ilyen Krémerné féle flanell ing volt rajtam, amikor a fa alatt felfedeztem a zöld, gombtalan mellényt. Mellkasi részén egy sárga kör volt egymás alá szerkesztett vörös négyzettel és körrel, olyanformán, mintha egy tanulóvezető piros felkiáltójele lenne. Kezdetben közömbös voltam e ruhadarab iránt, aztán, ahogy felvettem és rám simult, úgy éreztem, mintha oltalmazón megölelne.

Tizennegyedik születésnapom után egyik szomszédunktól kék-fekete-fehér hosszanti csíkozású csehszlovák műszálas inget vett, amelynek gallérja, gombsora, kézelője és mellzsebén a szegélye ceroleumkék színű volt. Ez volt legelső olyan ingem, amelyet kifejezetten szerettem és később magamban megtettem serdülőkorom titkos tengeri lobogójává.

’70-ben egy némileg bordázott, (a kor divatja szerint, szintén műszálas) fehér ingemet egy Gallus nevű oldatban barnára festette, így az elvesztette iskolai jellegét, és komoly férfiinggé vált. Ha macsósabbra vettem a szerelést, ujját feltűrtem és gallérját felhajtottam, míg csak apám meg nem intett, hogy úgy nézek ki benne, mint egy műhelyből éppen csak kifutó inas. (Külösebben nem sértődtem meg: akkor még — tizenöt évesen — túlságosan demokrata voltam.)

Legjobb barátom, Totó édesapja egy tapasztalatcsere alkalmával kint maradt Amerikában. Küldött haza néha ezt-azt, így Totóéktól — ugyancsak ’70-ben — vettünk egy olyan citromsárga, hosszú ujjú xilon trikót, amely úgy nézett ki, mintha alája élénkzöld pulóvert vettem volna fel. Ezt is szerettem, olyannyira, hogy kétszer is megfáztam és ágynak estem, csak azért mert nem akartam további felső ruhákkal eltakarni. Ebben az amerikai ruhaneműben éltem át legelső szerelmemet egy bikinis amerikai tévésztár magyar nyomású fényképe iránt.

Tizenhatodik születésnapomon vadonatúj ruhában voltam: cinóbervörös hosszú ujjú ingben, sárgásdrapp kordbársony nadrágban és szellős félcipőben, amelyen átaranylott a kanárisárga frottír zokni.

Tizenhét éves koromban, — 1972-ben — a szüleim Marosvásárhelyre utaztak, megtekinteni pár napos unokaöcsémet. Egy-két napig egyedül voltam otthon, és — emlékszem — teát főztem abban a vízben, amelyben a tojást felfőztem. Vásárhelyről édesanyám három rövid ujjú trikót hozott, három „blúzt”, ahogy Erdélyben mondták: egy laza szövésű, fehér trikót, nyakán és ujján diszkrét kék-fehér-piros szegéllyel; egy krómsárgát, barna-fehér szegéllyel és egy sötétkéket, amolyan matrózosat, elől kék-fehér harántszegélyes, fehér háromszöggel. Utóbbiban ismertem meg ifjúságom legjobb levelező partnerét, s hogy e tényt megjegyeztem, már ébredő férfiúi hiúságomat bizonyítja. Unokaöcsémet én is megnéztem úgy kéthetes korában. Ekkor velünk tartott veszprémi lányismerősünk, s valamely kópéságomat kiemelve, nyakon csípett. Most is érzem hideg, női ujjait a nyakszirtemen, a vásárhelyi esteledésben, s valami miatt azt is mélyen bevéstem, hogy ezúttal a franciás szegélyű, könnyű, fehér trikó volt rajtam.

Édesanyám felnőtt koromig, egész pontosan: ötven-ötvenegy éves koromig látott el egy-egy ruhadarabbal. Nem mindegyik volt telitalálat; volt például egy dollárzöld, kockás, rövid ujjú, netán török ing, amelyet — törökös, szóvégi hangsúllyal — „ingeş-öregeş”-nek kereszteltem el, feltételezve azt, hogy anyám előbb veszi észre rajtam az idő múlását, mint én magam.

Végezetül megemlítem, hogy jelenlegi kedvenc, halvány-homokszínű, gumírozott derekú, zsinórral megköthető, sokzsebes vászonnadrágomat is ő hozta Norvégiából. Lejegyzem a termékmegnevezést is: „TIMAS/SF-QDKNI”. 2006. június 25-én hozta, de csak augusztus 3-án adta át –, minthogy megfeledkezett róla. Naplói iktatószáma: 2006. VIII. 3. Mióta meghíztam, az övtáska le-letolja a többi nadrágomat, kivéve a TIMAS/SF-QDKNI-t.
*
Tegnap azon tanakodtunk, hogy hogyan nézzük meg a tűzijátékot, s ebbe hogyan vonjuk be az immár nehezen mozdítható anyánkat. Problémát gyanítva, anyám azt mondta: nem fontos, látott már eleget… Nagyon elszomorított, mintha valami burkolt üzenetet közölne…, mintha az „eleget” szó nem csak a tűzijátékra vonatkozna.

Ekkor elkövettem azt, amit nem szabad: könnyek nélkül(,) kissé „elsirattam” még élő anyámat, s benne persze magamat is, hogy már nincs aki ruhát vegyen nekem.

Budapest, 2012. VIII. 20.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ