(Puzzle-darabok életemből)

A gáttól a hétfákig rendezett kajak/kenu versenyek is óriási közönségsikernek örvendtek. A kenusok mint valami vízi kentaurok, hatalmas, féloldalasan fejlett felsőtesttel s lábuk helyett a kenu, voltak a fénypontjai számomra a versenyeknek. Pista egyik osztálytársa, Kurta Jóska egész létét a lóversenyre, lovak gondozására szánta, akkor még az ott önkéntesen tevékenykedő grófné mellett. Ki nem emlékezne Vásárhelyen Teleki Gemma grófnéra, a virágárusnőre? Tényleg grófnő volt. Télen is csóré lábszárral, félcipőben, húzta a kétkerekű szekerét és a Bolyai utca tetején, a sarkon árulta apró virágait. Reneszánsz tanulmány-karikatúrából kimásolt férfias, görbeorrú, hegyes állú, rettentő kemény izmos lábakkal. A Teleki Téka egyik folyosójának a végében egy szekrény tetején lakott évekig együtt az anyjával és kötötte háncsból a papucsokat. Abból tartották fenn magukat. De a világért sem fogadott el alamizsnát, borravalót, szigorú, guvadt kék szemeivel parancsolt és mindenki megértette, hogy ő munkából él, nem koldul. Kurta Jóskáról még annyit, hogy az apja úgy tanította gyerekeit úszni, hogy kötelet kötött a derekukra, bedobta a turbinaárokba és egy nagy bottal döfködte őket vissza a vízbe, ha ki akartak mászni a betonfalon. Ott laktak a parton s a veszély nagy volt, hogy játék közben belecsúsznak, s a turbinából kijönni gyermeknek majdnem lehetetlen volt. Jóska ha nem a lovakkal, akkor a magáncirkuszával foglalta el magát. Ahol a fotópapírgyár épült, ott is szoktak a vándorcirkuszok egy-két hétre lecövekelni, s ha elmentek, az ott maradt fűrészporos porondon megjelent Jóska a szamárfogatjukkal (az apja fuvaros volt) és különböző trükkökkel szórakoztatott minket. Ennek megvolt az a nem kívánt következménye is, hogy elég gyakran ketteseket vitt haza az iskolából (akkor a legjobb jegy az ötös volt), és ha igen meggyűlt az ellenőrzőjében a kettes és az apjában a szesz, hát fogta a papa a lőcsöt, feljött vele az iskolába kérdőre vonni a tanárokat, s furcsamód ilyenkor csak a legjobbakat hallhatta fiáról, ugrásszerű javulás állt be a jegyekben is. Természetesen egyszerűbb és teljesebb is lenne a sportkörkép, ha elmennék a marosvàsàrhelyi nagy könyvtárba és fellapoznám az akkori Vörös Zászló számait. De én azt akarom tudni, kik azok, akik örökre megragadtak az én generációm szürkeállományában.

Bot Marika úszó, Pongrácz Mátyás vívó, olimpikonok, Farkas Éva gyorskorcsolyás, a Szentkirályi fiúk mint vívók, Rettegi, a Csíszér testvérek pólósként, Fleşeriu, a román testvérpár, pólósok, nagy vagányok voltak, de a Kádár név és Publik is nagy volt, s még hol vannak focistáink, akikből még szerencsére sokan élnek. Koós Béla kosarazó majd edző, Tordai Ernő ugyancsak kosaras, és Bölöni Lacika minden idők legjobb vásárhelyi focistája. Egy erősen fekete hokiedző neve a nyelvemen, mindig oldalkosaras motorbiciklivel jött az edzésekre (Vass?), gyorskorcsolyázók is kerültek ki a keze alól. Nagyon jó tornászaink nyáron a víkendtelepen ingyen tartottak bemutatót nekünk a hétvégi házak mögötti tér nyújtóin. Még nyíllövőversenyekre is emlékszem, és az országos válogatottban is nagy sikereket elérő tekéző házaspárra, Szemányi Tiborra és Margitra. Tőlünk nem messze laktak a fatemplom mögött, a férfi szabadidejében, az ablakban kis faesztergán gyártotta a szebbnél szebb pipákat, s mindig kéz a kézben jártak az edzésekre meg általában, karót nyelt egyenes tartással. Valahonnan a családi kincstárból egy több kilós teniszütő is előkerült, így teniszezni kellett tanulni. Úgy emlékszem, csak Márika járt profi órákra, mi otthon „falaztunk” a szomszéd ház lakóinak nagy örömére, mert nem csak a vakolat hullott, a puskalövés hangján becsapódó labda a japán vízcsepegtetéses kínzáshoz hasonlóan hatott az idegeikre, szerencséjükre, mint nagyon sok minden más, ez is csak egy nyarat ha tartott, aztán más irányt vett érdeklődésünk.

A hokiban Lakó bácsi rendezte a pályát, a fia hokikapus volt, a három Incze testvér, Paci, Gabi és Tuka, futballoztak is. Hokizó volt a kicsi Togănel, aztán dr. Bíró, a kapus, a kosarasok Fodor Töfi, Ördög Misi, Buzán Benyó, Fülöp Gyuri, Koós Béla, Zörgő (Borbély Attila), majd Cédula Robi, Brezsán Janika, a Bálint testvérek, Szöszi meg Papa és így tovább, a névsor nyitva marad… Emlékszik bátyám, Miklós. A vízipólósok Deák Gyuszi, Nagy Pocó, Kelemen Ata, az öreg, Lőrincz Gyula, Simon Feri, (bűn lett volna kihagyni, hány ezer vásárhelyi gyerek tanult meg szépen úszni nála), Fodor Berci, Náska Peti, Májer Gyuri, s a Csiszér testvérek, úszók, a Rettegi testvérek. Kosarazó lányok, Hatházi Kati,Toledó, Ipó Ica, Osváth Szöszi, Fodor Irma, Balázs Piri, Pirkan Olgi, Gruber Elza s aztán kicsivel később Demeter Éva, Fogarasi Erzsike és húga, Marika, no meg Gagyi Gabriella (Pampa). Nagyon felkapott sport volt a női kosár, mert olyan edzők, mint Balázs János és társai rendkívül vonzóvá tették az iskolákban. A síbajnok Siló Éva volt (a szomszédból), a zongoraművésznő. Libasorban ment a család a sílécekkel, nyakig beöltözve a Bulevárdon, bojtos sapkákban. Sakkozó Csipiri, alias Soós. Fociedző Dobai István és Bóné Tibor. Vízipólóedző Daróczi, úszóedzők Andor és Totyi bácsik. Girling, Vakarcs, Túros, Nagy Miki és Lukács Ede, minden idők legnagyobb vásárhelyi foci- menedzsere jönnek elő az emlékezés ködéből. És persze a kicsi Lukács, Ede fia, a román foci egyik legnagyobb ígérete, aki idő előtt és most már ki tudja, miért s hogyan tűnt el a sportból és az életből is. Az asztalteniszt, amit csak az nem mondott pingpongnak, aki a „pláne Kati hová mész”stílusban beszélt, játszották minden udvaron, strandon, iskolákban, tereken. Bajnokság bajnokságot követett, sok jó játékos volt, én Péter Palira és testvérére emlékszem, majdnem profi módon űzték s persze Réti Öcsike, aki aztán nemzetközi versenyek nyertese is lett, rajta lehetett lemérni, mit érnek a nyugati utazások. Szürke kis veréb volt az iskolában, aztán megkezdődtek a nyugati portyák, és hamarosan viselkedésben és tudásban is az egyik legműveltebb gyermekké vált. Nyitott és kíváncsi szemmel járta az országokat és ragadt rá a tudnivaló, nem az volt rá jellemző, mint más sportolókra, akik egy-egy út után órákat tudtak beszélni arról, hogy a pálya jobb fele lejtett a balhoz képest és a fű hosszabb vagy rövidebb mint nálunk, de hogy a Louvre-t eszik vagy isszák, az már nem érdekelte. Ha már a pingpongnál tartok, igazságtalanság lenne a sportág bohócát, Faragó Miklóskát kihagynom. Óriási tehetség, ígéret, mindezt a víkendtelepen sörre váltotta. Vasárnap kora reggeltől késő délutánig, míg látni lehetett, a hajóvendéglő mellett játszott fogadásokat kötve, s ahogy nőtt a sörnyomás, úgy változott a kezében az ütő. Vert mindenkit rendszeresen, kávéstányérkával (ez volt a kedvence), de bármivel, amivel ütni lehetett, elszórakozott, s szórakoztatott, több tíz ember röhögte végig a meccseket, s a nyert sörökből a szurkolók is potyáztak. Ha atlétikáról beszélgetünk, hát akkor Spicu bácsi. Hozzá jártak a Kincses család jól futó gyermekei, de más sportág később kitűnő képviselői is nála kezdték, tanulták meg a szabályos és gyorsfutás elemeit, és aztán váltottak valami labdajátékra. Jellemző volt, hogy minden ismert család gyermekei sportoltak. Csőgöréknél a vívás, Szentkirályi doktor gyerekei ugyancsak vívásban szereztek jó nevet a vásárhelyi Kakucs-féle iskolának; Gönczy Kornél szülész egyik fia, Béla tornázott, a másik, Péter a mai napig a svédtorna elkötelezett híve, bárhol is járnátok Európában és a lakásban az ajtók között nyújtó van kifeszítve, azt jelenti, ő két napnál tovább tartózkodott ott, úszott, a mai napig jól úszik, lábvoléban hátsóemberként jó híre volt. Vitályoséknál Andris futott, Iván vívott, de sok más mindent is csinált s ennek eredményeként ma a magyar-osztrák határon levő rendelőjéből kilépve, szabadidejében verhetetlen a szenior nemzetközi golfversenyeken. Az akkori Vásárhelyen mindegyik családra jellemző volt a sport szeretete, több: az aktív sportolás. Az edzések, mérkőzések, a Liget nagy focipályáján folytak, atlétika sávval, mellette a teniszpályák, kissé előbb, a jégpálya, még felét sem foglalta el télen a középen elkerített hokis terület. Bógenező (bógni) párok között suhantak a gyorskorcsolyások békés egymás mellet élésben, az utóbbiaknak kellett nagyon figyelniük, mert a sétakorcsolyázók nem csak bógeneztek, hanem fogócskáztak meg szélmalom lapátjait utánozva egymásba fogóztak és a külső pár kiszámíthatatlanul repült el néha, a több mint tíz emberből kialakult vonatból a hirtelen kanyar mindig kilőtte az utolsót, megnehezítette az edzés egyenletes köreit. A korcsolyák márkája, a kondor volt a Jégvirág, a Polár és a Pokál kadet, a recés orrúé a Hudora és a hokikorcsolyának azt mondtuk, hogy Kanadai. A hoki szót nem használtuk még. Kanadai korcsolya volt. A cipészeknek aranybánya volt a korcsolyaszezon. A bakancsainkra kéményseprőkulccsal rászorított korcsolyák tavaszra leszedték a talpat, s volt munka bőven. Mi édesapám tanácsára szíjaztuk s csak kissé szorítottuk meg a pofákat. Egyik osztálytársamnak, Bernáth Zoltánnak volt hokikorcsolyája, kb. annyi éves, mint maga a sport, de valódi s a fűzőket összekötve vállon lehetett vinni, hozni, irigyelte a fél város. Egy vasárnap délelőtt 10-12 éveseknek rendeztek futóversenyt s B. Zoli hosszas könyörgésemre ideadta az egy számmal kisebb cipőket, ez szárnyakat adott, megnyertem a futamot, otthon a szüleim halhatták a nevemet, a vásárhelyi rádió bemondta az eredményeket, s mindez feledtette a kisebb cipő okozta megfeketedett lábujjkörmökkel járó fájdalmakat. A nagy foci- és atlétikapálya a barompiaci vagy Obor téri (November 7) volt. Itt gyakoroltuk az évzáró tornaünnepekre is a tömegjeleneteket, zászlókkal, buzogányokkal s már nem is emlékszem, mikkel a kezünkben, több száz gyermek iskolákként s 5-6 tornatanár felügyelete alatt nagy-nagy szigorúsággal, mert ezek politikai felhangja nyilvánvaló volt. A Voinţa pályát már említettem, nagyon előkelő hely volt, de viszonylag kicsi területe miatt csak a kosárlabdának, kézilabdának (az is csak mikor már kispályás lett) boksznak, birkózásnak, meg a röplabdának tudott helyet adni, s télen ez is korcsolyapályává alakult, de itt a hokisok már nem hagytak helyet a sétakorcsolyázóknak, ha edzés volt, nézőként vártunk sorunkra. Azok a felejthetetlen bokszmeccsek kis- és középsúlyú sportolóink országos hírűek voltak, a lényegét adták a boksznak, úgy emlékszem, döntő többségük Régenből járt edzésekre, meccsekre. Valósággal vívtak, az első menetben kitapogatták az ellenfél gyengéit s a további kettőben trükkök, cselek sorozataival tették vonzóvá a mára nyers verekedéssé fajult sportágat.

(Folytatjuk)