Nagy baj készül Erdélyországban, rettenetesen nagy baj: ötszáz év kultúrájának, toleranciájának vaskos ősfenyőjét készülnek kidönteni. Kétfelől is csattog a fejsze, kétfelől is húzzák a fűrészt – az egyik vége Bukarestben van, a másik Budapesten.
Mintha csak szépen, csendben megegyeztek volna egymás között a látszólag ellenérdekelt kormányok, hogy a mindkét országban kialakult politikai válságot ezen az áron oldják meg, kiengedik a nacionalizmus szellemét abból az átkozott palackból, ez mindkét félnek jól jön, addig sem rajtuk kérik számon a hibákat, míg a gonosz dzsinn garázdálkodik.

Kezdjük az elején: mint az várható is volt, Kőszegi Zoltán elhamarkodott, megfontolatlan és értelmetlenül kimondott, a trianoni határok revíziójára vonatkozó kijelentéseit a román politikai élet és sajtó sem hagyta szó nélkül. Az Opinia Sociala című – magyarul Közvélemény – internetes lap ritka tárgyilagossággal ad hírt a gőzösfejű nyilatkozatról, aminek örülnünk kéne, csakhogy annál több figyelmet szentel egy kiáltványnak, amely a Bányavidéki Új Szó című nagybányai hetilapban jelent meg e hónap elején. Az Opinia Sociala szerint ebben a helyi magyar közösség vezetői szabályos izolációra szólítják fel az ottani magyarokat: a környezetükben élő románoktól való teljes elzárkózásra, az anyanyelvi oktatás előnyben részesítésére – ebben az egyben igazuk is van -, de a román vagy más anyanyelvű személyekkel fenntartott ismeretségek, barátságok, munka- szexuális kapcsolatok kerülésére is, és a vegyes házasságok mindenáron való tilalmát hirdetik.
Elmebaj, középkor, gettó.
Méghozzá önként vállalt gettó.
Különben, a kiáltványt „Új kiáltó szó a nagybányai és bányavidéki magyarságért” már a bukaresti Parlament diszkriminációellenes bizottsága is vizsgálja. Van is mit – ha ugyan jó a román fordítás.
Jelentem: nem pontos. De nem is pontatlan. A két nyelv között fennálló alapvető különbségek több félreértelmezést is lehetővé tesznek. Tehát, nézzük az eredeti inkriminált részletét:

”Fiatalok: keressétek egymás társaságát! Keressetek magyar barátokat, magyar társakat! Igen, ez valamennyire zárkózott, önmagunk felé forduló életet jelent.
De ne feledjétek: évszázadokon át ez a zárkózottság tartotta meg Erdély legértékesebb közösségeit! Útravalóul adjuk számotokra a törvényt: zárjatok ki magatokból minden idegent. Ne engedjetek közel a szívetekhez idegen nyelvet, idegen kultúrát, idegen barátot. Mert az idegen barátból könnyen lesz idegen szerető, s aki nem anyanyelvén vall először szerelmet, később nagy valószínűséggel választ az életre is más nemzet fiai közül társat magának. Ne áltassátok magatokat, hogy nektek ez így is menni fog. Nézzetek körül ismerőseitek között: vajon hány vegyes házasságból származtak magyar gyermekek, majd magyar unokák…?”

Ha úgy fordítom, románul ez jelentheti a legközépkoribb diszkriminációt is, ha amúgy, egyszerű idegengyűlölet. Ráadásul kisebbségben. Megérthető, ha egy pap, egy tanár felemeli a szavát az anyanyelv szentsége, fontossága érdekében – Erdélyben nincs is annál nagyobb dolog. De így? Érthető, ha a pap aggódik, hogy fogy a nyája – a szövegről világosan látszik, hogy egyházi személy fogalmazta -, nem csoda, ha a tanár kétségbeesik, ha nincs diákja. De ezért falak közé zárkózni, egy sosemlesz nemzetiszín felmentő seregben reménykedve? Hát elment a szép eszük?
Ez nem megoldás, Erdélyben semmiképp. Nem attól lesz román valaki, hogy megiszik Ionellel egy sört, megpuszilja Adrianát, netán még Dorinát is. Ötszáz évnyi türelem, hagyomány omolhat porba az efféle kiáltványokon, akárhogy is fordítgassuk őket. Lám, jó helyre hull mindkét nemzet nacionalistáinak sárkányfog-veteménye, mindjárt kikelnek belőle a harcosok, hogy egymást kaszabolják. Ezt ugyan kifőzték a két fővárosban, kár, hogy mások pusztulnak majd bele a „méregbe, mely közénk hatol”.
És ha valaki nemzetietlennek találná ezt a szempontot, kérem, olvassa el Tamási Áron „Erdélyi társaság” című novelláját.
Én még lehetek rossz magyar, rossz erdélyi.
De akinek Tamási is az, avval bajok vannak.
Nagyok ám.

Szele Tamás

(Forrás: gépnarancs.hu)