Jól van, fiúk, jól van, csak ti
vagytok a hősök, legyen tietek a
muzsika s legyenek csak a tietek
az azsent provokatőrök, ne lábatlankodjam
fejetek körül, ne fejetlenkedjem
lábatok körül, a koszorúfonásnál
szemek közé már be ne keveredjek,
lábszentelővízbe már bele ne bukjak,
alá ne merüljek, el ne keveredjek,
jól van, fiúk, jól van, csak ti legyetek
hősök, végtére is elég a hősből annyi
nekem, ahányan a számlálásnál elé-
jelentkeztek, nehogy már újabb hősöket
akarjak én, akit úgy féltettetek,
hogy még a jobb szalámi-szerzési technikákba
sem avattatok be, elég volt,
ha csomagotokat elvittem a megadott házszámra,
mintha bomba lett volna,
titokban, a lehető legnagyobb titokban,
persze, megtörtént ennek a fordítottja is,
hogy én tettem ki egy bombát a főtéri szobor
közelébe s ott, mindenki szeme láttára, beállítottam,
akkor meg odajöttetek s azt sugdostátok
a fülembe, hogy milyen ügyes, milyen rafinált kis
szalámiszeletelő gépet szerkesztettem,
így hát a helyszíneink nagyjából közösek
voltak, csak a kódjaink nem, volt, hogy aranyló
könyvekbbe írtátok a neveteket, én me
a gyárkapuk belépőcéduláira, néha
császári ágyasokat kaptatok, és nem egyszer
a másik császár hálójából. „Te csak állj
itt a kapuban, tudod!” – mondtátok rejtelmesen,
ujjaitokkal felfele bökve,
jól van, fiúk, jól van, csak ti
vagytok a hôsök, legyen tiétek a
muzsika, s tietek az azsent provokatőrök,
csak éppen néha nem tudom, néha azok
az esték, mikor a holdat nem nálatok,
de épp nálam keresték, és azt mondtam,
hogy nem tudom, keressék messzi égen,
nem volt-e vajon nálatok
és mosogatott éppen?

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 17. sz.)