(Puzzle-darabok életemből)

A Tornakert is jó volt. Az iskolák szabad vagy fedett pályái, a Bolyai két terme, az egyik a pincében, itt a magasugrást képtelenség lett volna gyakorolni, hisz a hosszabbra nyúlt osztálytársak felállva, kinyújtott karral érintették a plafont, de a talajtorna s a boksz alapelemeit itt tanultuk el Molnár Jóska tanárunktól. A Bolyaiban a testnevelés egyenértékű volt a matematikaórákkal, elképzelhetetlennek tűnt ott és akkor a később más iskolákban megélt oktatási forma, ahol a tornaórán bedobtak egy labdát az udvarra kivezényelt gyerekek közé, és egy óra múlva visszakérték tőlük. Itt az önfegyelemre, a fair playre tanítottak, egyáltalán hogy viselkedjünk, és minden helyzetre megfelelőképpen reagáljunk. A kicsi teremben játszódott le a jó jegyért való küzdelem említésre méltó, de elrettentő esete is. Egyik osztálytársunk tiszta tízessel szerette volna zárni az évet, hogy miért, számomra rejtély, hisz azon kívül, hogy a szülők eldicsekedhettek vele, hogy gyermekük tiszta tízes, semmi előnye sem származott akkor még belőle. Lóugrás volt a feleltetés, osztályozás tárgya, nagy, behemót alak, s nem túl ügyes, de ambíciózus, nekifut, valahogy átugorja a lovat s valami osztályozhatatlan pozícióban zuhan le a túlsó felén. Megpróbálhatom még egyszer, tanár elvtárs? S ez ismétlődött vagy háromszor, akkorra már olyan düh vett erőt rajta, hogy láttuk, behunyta a szemét s lesz, ami lesz, teljes gyorsasággal és erőből, fejjel nekirontott a lónak, az darabjaira hullt, ő meg elterült a földön. Ágoston megkapja a tízest, de hagyja abba, döntötte el Jóska bácsi, Ákit kisebb agyrázkódással mostuk fel a földről. A teremsportoknak a Lovarda volt a kitűnő lehetőség, hatalmas méreteivel egyszerre edzhettünk kosarasok és kézilabdások, azzal a veszéllyel, hogy ha Berekméri Lala vagy Bálint Jancsi nem kapta el a kaput, hát a kosarasok közül esett valaki áldozatául az ágyúlövéseknek. Úszni, pólózni a Turbina vagy a Voinţa strandon s majd a viszonylag hamar felépült nagystrandon, a Kárpátok sétány végén lehetett sportszerűen, télen csak az edzésre alkalmas egyetem fedett medencéjében. Városunkat nemcsak nagy színészeink, sportolóink, kitűnő orvosaink, tanáraink tették azzá, ami volt, hanem a színes egyéniségek armadája is. Sajnos, 67 évem ellenére a Vásárhelyi Nagyok legtöbbjét én már csak romjaiban ismerhettem meg. Kezdjem minden minősítési rangsor nélkül, Valton Jenővel, aki a Szeretlek, Ágnessel bűvölte a zongorát és a presszó törzsvendégeit hosszú éjszakába nyúlóan. Beteges pedantériában szenvedett, pénzhez nem nyúlt, a pincérek kezelték pénzét, fizették taxiját stb. A város egyetlen háromszögű lakásában élt, a Breda hegy aljában, két hatalmas korcs farkaskutyával. Az egyik kutyáját a Szentgyörgy téren elütötte egy teherautó (mindenki más elaltatta volna az összetört állatot),ő gipszágyba fektette, hosszú heteken át ápolta mint gyermekét s amikor a kutya végre lábra állt, csodájára jártunk, mert nem tudott kanyarodni (furcsa összenövések lettek a gerincében), úgy kellett, mint egy fadorongot megemelni s az új irányba állítani, így élt még egy pár hónapig. Az Antal Károly vendéglője túlélte az államosítást, zaklatást, a gebinesek bezárását. A kicsi állomás túlsó felén a szőlővel befedett kis udvar/kertecskével, csak a törzsvendégeknek nyitott, de azoknak éjjel 1-kor is. Pizsamanadrágban jött Károlykám, szívem, s a jó küküllőmenti bort tette az asztalra, mellé a konyhából kikerült ez-az, de biz még cigányzene is volt, amit Károlyka szolgáltatott nyitott sliccű alsógatyában. Milyen is volt az élet valamikor Vásárhelyen! S ha már vendéglő, akkor Técsi Sanyi bácsi görög szoborra emlékeztető alakja jön elő, mikor fáradtan a terepjárásból (egyik legelismertebb állatorvosa volt a tartománynak, s mint ilyen rengeteget dolgozott és keresett) leült a Mureşulban. Az asztal alá már odakészített langyos vizes lavórban áztatta a lábait, s nagy kényelemmel, amikor begyűlt a baráti kör, kezdődött a rendelés, s ha a bandának fogytán volt a pénze, valamelyik zsebéből mindig előkerült egy dugi százas. Hosszú Pincér, mindenki óhajának ismerője, jobban tartott titkot, mint bármelyik gyóntatópap vagy orvos, és a kisebbeket azzal szórakoztatta, hogy egy lapra húzzunk két vonalat, bárhogy, és abból pillanatokon belül szerelmeskedő pár bámult ránk. Szabó Vili bácsi mint földrajztanár kereste kenyerét, de a bohém ifjúság rendíthetetlen barátjaként maradt fent emléke. Sokszor a térképeket magára csavarva aludt a földrajzszertárban, mindenki tudta, ha a Mureşul ruhatárába, a kabátok alá be volt téve egy mosdótál, benne a rádióval, azt jelentette, hogy Vilit ismét kidobta valamelyik menyasszonya. Ennyi volt a vagyona. Egész életét befogta vagy kitöltötte a Víkendtelep – Cementlapok – Mureşul – Hargita kert, a virágóra melletti szivarozás és a menyasszonyai, akikből senki sem látott egyet sem. Ő mondta s mi elhittük. 56-ban a leánylici végzős diákjai szimpátiademót rendeztek. Ki akartak menni az iskolából a főtérre, (a bepánikolt igazgató és a tanári kar tiltakozása ellenére), ő ment be az osztályokba és beszélt a forrófejűekkel s mentette meg őket több év börtöntől. A másik földrajztanár, Dragomán Pál, a Cementlapoknál hat, játékból rátörő diákot nagy ívben dobált be a vízbe. Dzsudós fogásait nem tudjuk, hol tanulta, de a kistermetű tanár nagyot nőtt a diákság szemében. Biás, a költő, télen lyukas tornacipőkben járt házról házra könyvet kölcsön kérni, s majd hetek múlva ugyanoda, ahonnan kölcsönkérte, próbálta eladni jutányos áron, mint sajátját. Most Háry Lajos díszlettervezőről. Elmentek egy díszletversenyre Tompa Miki bácsival Bukarestbe. A vonaton már nekiláttak inni. Úgy berúgtak, hogy Háry elvesztette az egész mappa díszletmakettet, amivel a versenyre kellett volna jelentkezni. Vett egy ollót s színes papírt. Egy hónapi munkáját újra megcsinálta a Gara de Nordon két óra alatt s megnyerték az első díjat. Ám a díjátadásnál hiányzott, mert olyan részeg volt, hogy helyette Tompa ment átvenni. Lajos aludt a széken. Háryról meg kell írni, hogy egyfolytában, feleségestől a Piros Rózsában volt. És ordítva beszélt, mindenki tudomására hozta, selypítve gyehekek, ha tudnátok, ebben az esős időben nem volt mit csináhljunk, éhs egész délután basztunk. Hányszoh is basztalak meg, cicuskám? Vagy kilencszeh? A felesége közismert és tisztelt tanárnő volt. Madaras Gábor hajdani népzeneénekes a marosvásárhelyi cukorgyárban dolgozott mint kasszásnő. Szóval, kasszás volt, de mivel a kasszások általában nők szoktak lenni, rákentük, hogy kasszás nő. Egyáltalán nem ismerte a kottát, fül után énekelt, de nagyon szépen. Amikor Pártunk valamilyen kultúrmegnyilvánulást csinált, előszedték Gábort, hogy énekeljen egy-két nótát. De előre le kellett írni-kottázni, hogy mit énekel, mi a szövege. Itt jött a baj. Kottázni a cukorgyárban egyedül csak dr.Imreh Ernő jogtanácsos tudott. Nem volt mit tenni, megkérte Ernő bácsit, vesse papírra a nótát. Amikor a jogtanácsosi irodából kihallatszott az ihaj-csuhaj galambom, a tisztviselők derültek, tudták, Ernő bácsi beadvány helyett kottát szerkeszt.

Az ötvenes évek végén juthatott a város valami plusztőkéhez, vagy valaki igen befolyásos tanítványa lehetett édesanyámnak, egy nap megjelent egy teherautó a ház előtt és töméntelen sok cserepet kellett behordjunk Réginával az udvarra, végre engedélyezték a pléhtető lecserélését. Izgalmas, de fájdalmas napok jöttek, mert az egyetlen gyermek a négyből, akit be lehetett fogni ilyen kulimunkára, az én voltam, mert Miki nem szokott, Pista pedig már Kolozsvàron volt főiskolán. Az udvarba került hatalmas cseréphegyet fel is kellett juttatni a padlásra, a tenyerem és ujjaim kilyukadtak az agresszív anyagtól, mire nagytata elkészítette a piramisok építésekor használatos csörlős emelőrendszert, és ugyancsak ő dolgozta ki azt az ügyes kis lécekből összeállított sablont, amivel gyermekjáték volt meghatározni a cserépsorok közötti távolságot, mert a hozzánk kirendelt munkások annyit értettek a cserepezéshez, mint mi ketten Réginával. A baj ott lett, hogy a nagyháztető után nagytata lendületbe jött, s a maradék cseréphalmaz is arra indította, hogy belefogott a filagória átköltöztetésébe, a családi nagytanács engedélye nélkül. Titáni munka volt, először a pléhtetőt göngyöltük fel és vitettük el a ház tetejéről lekerült halommal együtt (már csak ezért is sietni kellett, hogy megspóroljuk a külön fuvart), a többit, az egész szerkezetet emelők és görgök segítségével toltuk arrébb a vacaktartó mellé, a disznóól helyébe (attól a téltől már letiltották a város szívében a disznótartást). Az óriási munkának óriási volt az eredménye is, először édesapám nyilatkozott nagyon elítélően (persze édesanyámnál) erről az ostoba, meggondolatlan és esztelen cselekedetről. Majd Géza bácsi rohant fel a bankból hogy levénhülyézze apját, nagytatát. Az idő pedig nagytatának adott igazat, mert egy pár évre rá aranyat érő garázsnak adott helyet a szűkülő belvárosban, először Pista, majd Márika és Jóska áldhatták a hőstettet.

(Folytatjuk)