Van egy szenzációs jelenet Bárányi Ferenc 2011-ben kiadott regényében (Egyszemélyes örökkévalóság, Editura Eurostampa). Valaki leöl egy disznót, nem azért, mert éhes vagy mert ennivaló kell a családnak az új évben, ráadásul boldog-boldogtalannak ajánlja Szalonta határában, azért, hogy ne a ”disznó oroszok” falják fel. Zajlik a második világháború, s a front éppen Magyarország keleti részén. Nem a szükség öl, ölet tehát, hanem a helyzet. A káosz, ami a világban, s fõként a fejekben lakozik. Mi az, különben, egy disznó, mikor emberek ezrei, tízezrei, százezrei hullanak el, ám az egy disznó feláldozása jelzi annak a világnak az õrült logikáját.
Létezik ugyanabban a könyvben hasonló töredék emberekrõl is, hadd másoljak ide egyet:
”Mondtam a pincében, hogy egy csizmás hulla fekszik a házunk elõtt, de senki se mert kimenni az utcára, a viceházmester különben is éjjel-nappal zárva tartotta a kaput.
– Tudom, én lőttem le, mondta az ugyancsak fekete nadrágos és csizmás bácsi: nyilas rendőr volt és néha bejött a feleségéhez, aki egy ideig ott élt velünk a pincében.
– És miért tetszett lelőni?
– Mert kommunista volt.
– Honnan tetszett tudni?
– Rászóltam, hogy álljon meg, és nem állt meg.”
A nyilas, aki kommunista, mert felszólításra nem áll meg… Ráadásul mindezeket egy gyerek meséli, az ő szemével látunk. A könyv történései ugyanis két szálon futnak: egyrészt a kommunista Romániában vagyunk, ahol az orvos Kozma Árpád pályáját követjük egyes szám harmadik személyben, másrészt Kozma Árpád meséli el az életét egyes szám első személyben, ezáltal különböző idősíkok keverednek, különböző nyomorúságok.
Azok, akik személyesen ismerik Bárányi Ferencet vagy olvasták hasonló fogantatású könyvét, sejtik, hogy az író saját életét mesélteti Kozmával, valamint meséli Kozma által, sejtik, hogy ha nem is százszázalékos az azonosság, hát nem áll attól távol.
Kozmát kirúgják az egyetemről, mert a magáévá tett kommunista tanok segítségével szeretné megreformáli azt a valóságot, amelyik elhajolt az elvektől. A diák Kozma így vall:
”De tanár úr, én csak az igazat mondtam, azt, ahogyan az egész diákság látja, mi meg akartuk javítani a világot, mert ez így, ahogy van, nem jó. Én nagyon szegény proletár gyerek vagyok, és hiszek a szocializmusban, de látom a hibáit is.”
Hogy mennyire nem sikerült nekik, bizonyítja egy másik beszédes sztori, idézem:
”Úgy kezdõdött, hogy Bodnaras közlekedésügyi miniszter elment Párizsba egy híres sebészprofesszorhoz, hogy az operálja meg a visszeres lábait.
-Miniszter úr, maga mért jön hozzám Romániából? Mikor ott van Brinzan professzor, aki az én tanítványom és pont olyan jól elvégzi ezt a műtétet, mint én.”
A történethez tartozik, hogy Brinzan professzort még a Securitate is nehezen tudja előszedni, mert a csörtető szakorvosok gondoskodtak arról, hogy vakvágányra helyezzék, azt, aki tud, de a pártmunkában nem jeleskedik.
Ilyen és ehhez hasonló történet majd minden oldalon található, amitől rendkívül izgalmas lesz a regény, ha krimiolvasó lennék, azt mondanám, hogy izgalmasabb, mint egy detektívregény, így csak arról számolok be, hogy nem tudtam a könyvet letenni. A történetek által hordozott töltetnél már csak az kelt nagyobb feszültséget, ahogyan ezeket előadja. Ahogyan a megbolydult logikát sejteti. A ”disznós” jelenetre gondolok, a kommunista nyilas halálára. A komoly és az alpári keverése által keltett tragikomédiára.
Vagy álljon itt még egy példa arra, hogyan éri el Bárányi, hogy a komolynak indított leírást egy sótlan-szikár mellékmondattal nevetségessé tegye:
”A házfalak tele voltak ragasztva kommunista plakátokkal, de nem emlékszem, hogy valaki is kommunista lett volna a faluban az egy párttitkáron kívül: ő volt a kocsis édesapám előtt a fatelepen, de lopott.”
Azt, hogy ”de lopott” kurziválva olvastam. Élvezettel. Köszönet érte a szerzőnek!

Gergely Tamás