Egy kő a vízbe csobban, innen
nem látni, hogy ki dobta,
csupán az apró köröket
a vízfelszínen,
ahogy egymásból elgyűrűznek
a surranó hullámfodrokba,
kör kör után,
megújulva megint s megint,
de egyre halványabban,
akárha éveink.

Egy-egy eltévedt hullám
meg-megtörik a móló-hajlaton,
csend, villanásnyi mély csend
a halk csobbanások között,
elsejlenek emlékek,
mindaz, mi egykoron
úgy tűnik, örök.

Az ember végül, persze, odaér,
eltompulnak benne a vad miér-
tek, akár homokos vidé-
ken araszoló gyenge ér.

Feladnád s szétszóródnál,
akár szellőben az ökörnyál,
mint ama ér utolsó cseppjei
a homokos fövényre érve ki,
de valami, valami mély titok
a mégisek titka, a folytatásé,
a mégis mégiseké összetart,
mint e vizet a part.

Vagy
minden víz maga alakítja partját,
nem a part a vizet?
A vízcseppek egyenlő áramai tartják
az omló-múló partszeleteket,

a víz örök és nem a part,
a víz, a folyás s folytatás,
és nem az ütközők,
a víz s benne az eltűnő körök
lappangó lehetősége?

Dúdolni kezd a sás,
gordonkaszó a csobogás,
fuvolahang a szél,
táncra kérik fel az árnyak a fényeket,
indul a menüett,
egymásba fogózkodva röppennek tova,
az alkony, mielőtt az éjbe
suhanna át,
ismét be-
inti a fűzfák kórusát.

A csillagok fénye megérkezik,
s szépen, sorban ahogyan illik,
a víz fölé hajol le mindenik,
s gyöngy ragyogásukat megnézik
szent ismétlésben.

S a körök? A köröket régen
elsodorta a víz,
de valahogy mégis ott vannak,
vagy csak szememben gyűrűznek tovább,
szinte már mindegy is,
mindegy, volt-e egyáltalán a kéz,
a rejtelmes kavics,
mindegy, volt-e valami egyáltalán,
a tejút fénye, mint a géz
hull a nehéz
part-árnyékok szaggatta sebes tájra,
a folyó sebes árja
mintha megállna,
lélegzetnyi biztos csend,
látomásnyi éles rend,
álomnyi harmónia,
millió pontos kontraszt, mély sötétség
és lenge fény,
s szívembôl szerteárad,
mint parttalan víz,
a szív, a túlhajszolt szív
talán utolsó ajándéka, a
már nem remélt remény.

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 21. sz.)