Nappali gondoktól csorbított álmaimban
meg-megjelenik apám, jön és feddő szavakkal
int; a hazai föld messzire halló szavaival:
emléket szégyenít,
szobrokat csonkít
szobrokat aláz,
aki idő előtt temeti a bölcső emlékét,
aki haszon nélkül tékozolja a rátestált
javakat, aki pirulás nélkül, dadogva ár-
verezi a gyermekkor madárdalait, falat-
nyi kenyeréért, italáért a léleknek, aki
könyvlapok sorai közé zárta az intelmet:
nem keresett még senkit meg a cél, a szülő-
föld bajban is lehet
példa,
jönnek, egyre jönnek, apám elnehezült sza-
vai, s hallom, egyre hallom belőlük: fáj-
nak még mindig gyermekkorom játékai a
sáncok martját ölelő, az udvar végében
várakozó diófa ágaiban,
és hallom,
egyre hallom
elvetélt költő nagyapám szitkaitól szél-
tépte-kék még mindig az erdő fölött az
ég, magányos merengésitől naponta üli
még köd a tájat,
és hallom
egyre hallom
nevemen szólít még egy-két felröppenő
madár, csőréből aláejtett énekkel szólí-
tanak, aztán
kérdezi,
egyre kérdezi apám:
meddig, meddig hagyjuk tárva az otthon
udvarára nyitott kaput,
meddig várjalak hiába?
félek, ha nem sietsz, nevedet felejtik
a madarak, nem ejtenek alá érted a cső-
rükből éneket, csitulni kezd a fák ágainak
emlékeztető fájdalma,
félek: könnyen becsapja a tárt kaput
huzatosabb napja az évszakok fordulóinak,
félek: emléknek is csak fájdalom maradsz.

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 23. sz.)