10.

Bangyi (Pályinkás András) fehér kötényben lépett ki a konyhából, üdvözölte a herceget, kezet fogott Birincsikkel és Misurdával. Imire bízta a bentiek és az újak összeismertetését, s ment folytatni a munkát. A főzés szent dolog volt nála, ilyenkor néhány doboz sörrel s egy pohár Napóleonnal bezárkózott a konyhába és senkit nem engedett be.
Imi mindenkit bemutatott: Erzsók asszonyt, Pályinkás (és mások) jelenlegi nőjét, Miguel Angel Peralta Florest, a perui orvostanhallgatót, akinek gitározását hallották az ajtó előtt. (Miguel apja mellesleg hazája kolumbiai nagykövete.) A „bölcsész ikreket”, akik többek voltak vér szerinti rokonoknál: barátok, a szó kegyelmi értelmében. Évát, aki nem azonos Imi Évikéjével, amit az is bizonyít, hogy amíg a herceg bemutatta Lóczy Pistát, ő gyöngéden megsimogatta a fiú szakállát. Ármi bácsi felderült.
– Kalózfalván is volt egy közületek!
– Akkor legyél te az ifjabb Lóczy! – javasolta az egyik „iker”, Zoli.
– Jobb a Lóczfi! Sőt, a Lóczffy! – okoskodott a másik, Kárcsi. (Az ostoba-gyámoltalanul elszalasztott nagy szerelme hívta így, mi nevezzük csak Karcsinak.) Halkabban hozzátette: – Fene abba az arisztokrata gigádba!
Mindannyian nevettek.
Kelemen csak annyit rikkantott: „Hej, Blú Csír!”, és visszaemelte szájához a sörösüveget.
– Hahó, barátocskám – csillant fel a szeme a hercegnek Selymes Valentin (Tina) láttán –, éppen voltunk tégedet keresésben! – Az ismerkedési szertartás után félrehúzta a spicces sminkmestert.
– Holnap reggelre csináljál nekem néger testőrt! Egy öregebbet és egy fiatalabbikat. Ezeket – mutatott a poharát emelő két társára.
– Titkolózunk, négus? Titkolózunk?
Imi otthonról tudta, hogy milyen sértő egy baráti társaságban, ha egyikük sugdolózik, mentegetőzve felelt.
– Bajt nem akarok hozni nektek… rátok!
– Mi a baj?
– Nem mi, hanem ki. A Zordon Kárpát. – Bűnbánó hangon elmesélte az arcpirító történetet.
– Szar ügy! – summázta ifj. Lóczy.
– Szóval négerek lesznek, bátyám!
– Otellók! Erre inni kell!
– Emlékszel a színházra? – kérdezte Zoli.
– Ezt hallgassák meg, kurva jó! – szólt Birincsikékhez Karcsi. – A többiek már ismerik. Shakespeare VI. Henrikjének harmadik részét játszották…
– Játszották?
Karcsi Zolira nevetett.
– Igazad van! Azt játszották, hogy ezt a darabot játsszák. Rettenetesek voltak a színészek. Mi Zolival már a kezdetektől mosolyogtunk rajtuk. Az egyik jelenetben (azért emlékszem, mert utána elolvastam a drámát) York észrevette a közeledő Hírnököt, így beszélt: „De mi újság ily lóhalálban?”
– Ez mit jelenteni?
– Olyan gyorsan ment, hogy a ló is kidőlt alóla.
– Mi az a ló?
– Egy jármű. Olyan, mint nálatok a zebra, csak nem csíkos.
– Mintha te fehér lennél.
– Ne szakítsatok félbe! – kiáltotta Karcsi, miután ő is kinevette magát. A Hírnök lassan, komótosan odasétált a színpad szélére és ripacskodva, a közönség felé fordulva válaszolt. Kirobbant belőlünk a röhögés, potyogott a könnyünk, a zsebkendőnket a szánkba tömtük. Ott is maradt az ötödik felvonás második színéig, amikor a Warwickot játszó színész kérdezte: „S ki mert nevetni, hol Warwick komor volt?” Ekkor már nem bírtuk tovább, kirohantunk a színházból. Azóta se voltam a szegedi színházban.
– Talán mondanom se kell, hogy én sem – nevetett Zoli.
Mindenki kacagott.
– Faramuci história – jegyezte meg Ármi bácsi.
– Tanulságos, de hogy jön ez ide? – kíváncsiskodott most már komoly arccal Lóczy. Zoli visszakérdezett.
– Miért kellene jönnie mindig valaminek valamihez?
– Kérdezzétek erről Zordont!
Másnap ez a kérdés fel sem merült. Ma sem többször, mert Pályinkás beszólt, hogy kész a kötelezően finom francia hagymaleves. Megették. Fél tízkor András (Bangyi) leoltotta a villanyt, mert következett egy újabb szertartás: a szemben lakó két lány vetkőzésének megtekintése. A fiúk egymás kezéből kapkodták ki a távcsövet, a lányok a hímek izgalmán mosolyogtak. Erzsók asszony Ármi bácsi nadrágjához kapott.
– No mi van, öreg?
– Láttam én már ennél cifrábbat is a videóban, lyányom!
Karcsi szíve, amely mostanság Pályinkás (és mások) nője miatt dobogott heves reménytelenséggel, belesajdult. Bangyi felmordulására Erzsók abbahagyta a kacérkodást. A herceg sürgetésére Birincsik, Misurda és Selymes elbúcsúzott a többiektől, elvillamosozott Valentin Rókus pályaudvar közelében levő lakásához. Ott a sminkes másfél órai ténykedésének meglett az eredménye: másnap délelőtt a Tinávalk való alvás és Pötyiék kollégiumból való elhozatala után a Sárkányban Tőzsér Bandi megbökte Perjés Pupu oldalát.
– Nézd, barátom, itt a barna veszedelem, ahogy meg van írva!
Zordon már itt volt. Egy távoli, a zongora előtti asztalnál ült és Traubisodát ivott. A herceg az asztal közepére helyezte a kalitkát, leült és vodkát rendelt tonikkal. Birincsik és Misurda követte Zordon két emberének példáját, két oldalt Imi mögé álltak és figyeltek. Ármi bácsi zakózsebét kidudorította a kölcsön kért „fegyver”, mire a két fehér szolga is megmutatta két pisztoly agyát. A két „néger” szíve egy pillanatra kikapcsolt, aztán irtózatos tempóra váltott. A köteli asztalnál a részeg költőnek, „Hümérnek” hadonászva magyarázó pincér, Menyus, akkor pillantott feléjük. Odaugrott, kirántotta fehér munkakabátja zsebéből az erre a célra rendszeresített merőkanalat és jókorát ütött Zordon embereinek fejére.
– Majd adok én nektek fegyvert hozni erre a helyre! No, adjátok csak ide!
Zordon nyugalomra intette a kezüket ütésre emelő Melákot és Holtkórost.
– Inkább vizsgáljátok meg az árut!
Belzebub a tollát borzolva, szárnyaival és csőrével vagdalkozva próbálta védeni Pötyit.