(Puzzle-darabok életemből)

Az akkori divat is megérdemel egy pár sort. Az ötvenes években lassan eltűnnek a lódenkabátok, az anyag ugyan megmaradt, de a szabásminták változtak, ízlések és szabók szerint. Király, a Hamza testvérek, Bíró bácsi, hogy csak a legnevesebbeket említsem (lehet, hogy az egészen magas elitnek külön bejáratú szabómestereik voltak, de mi, a középosztály a felsoroltakat tudtuk magunknak megengedni). Úgy emlékszem, már nem magánműhelyekben, de még mindig a nevüket és kézjegyüket viselő helyiségekben dolgoztak. Nagy dolog volt, hónapokig gyűjtötték a szüleim a pénzt, először persze a régi ruhát mindig kifordították, átalakították, vagy itt-ott alig észrevehetően foltozták, de mikor mindezt már nem bírta, jöhetett az anyagválasztás körülményes procedúrája. Édesanyám elve, hogy mi nem vagyunk olyan gazdagok, hogy olcsó dolgokat vegyünk, itt is érvényesült, hisz az új ruhát késöbb átalakítják, hogy a következő gyermeknek is jó legyen… Akkor még lehetett angol szöveteket is kapni s kifizethető áron, érdekes most innen visszagondolni, hogy akkor az anyag ára kb.80%-át tette ki a teljes ruhának, ma itt meg 5%-át sem közelíti meg a munka árához viszonyítva. Nyűtt nyugati divatlapokból választottuk ki a modellt. Majd méretvevés, a kötelező „hol hordja?” Első, második s főpróba, kb. 1 hónap múlva a kész a ruha, amit egyszer úgy, mint máskor, azonnal elszakítottam, mert be kellett mutassam a bandának, éppen bújócskáztunk s én valami szögesdróttal elkerített vacaktartóba bújtam s a hirtelen kiugrás, hogy hamar, hamar üssem ki magam, meghozta áldását, édesanyám összevarrta, édesapám összevert s viseltem tovább mint vadonatújat. A fiúknak a csőnadrág volt a nagyon vagány valami, minden gatyaszár, ami 22 cm bokaszélesség alatt végződött, ennek számított, egy-két hónapig tűrték, először az iskolából tiltották ki, majd a rendőrség is vadászott a malagambákra (ez a szó Sergiu Malagamba bukaresti jazzdobost hozta a köznyelvben, ő hordott először ilyen extravagáns cuccokat, frizurákat, s táncolt nyugatról begyűrűzött, rángatózó láb- és kézfacsaró tornagyakorlatokkal). A korunkbeli lányok a mini előtt, több alsószoknyával tették szellősebbé vagy ringatózóbbá járásukat, majd drótkarikával a szoknya aljában, valóságos harangokba bújva jöttek az iskolabálokba, zsúrokba. Ezt mi, fiúk, alaposan kihasználtuk, egy érzelgősebb tangónál kicsit belépve, hátul megemelkedett a harang s teljes panorámát nyújtott a túloldalon erre váróknak. Sajnos, ez is hamar véget ért, mert jött a kötelező egyenruha. Nekünk, pontosabban szüleinknek ez áldás volt, mert az anyag a legolcsóbb, a tanárok boltjában is hitelre kapható, s a kisebb-nagyobb engedmények lehetővé tették, hogy ki-ki minden más alkalomra is hordható fazont válasszon, ezzel az érettségi utánig megoldódott a ruházat kérdése. Kb. egy hónap fáziskéséssel a budapesti legújabb hóbortok mind jelen voltak, az extravagánstól a szolid és mégis elegáns darabokig. Márika húgom meséli:
Ide a két T.lányt idézd magad elé a szomszédból, ők jobban beilleszkedtek a trendbe, én a pepitából ki nem fogytam. Kis Anyánk mindig arra intett, hogy angolosan öltözködjem. Tartsam távol magamtól a csipkét, fodrot, dekoltázst, svájfolást. Gallér tarkót fedje, elől magasan csukott blúz, hajtókás megengedett, később bejött a zsabó mint díszítőelem, paszpól, ujjas ruhák és blúzok előnyben. Őt se láttuk soha felfedett karokkal, vagy kivágott felsőruhával, Mamika a bolyais éveit egy rövid barna bársony öves kabátkában járta ki, szürke szoknyájához váltogatta a blúzait. Két tiszta selyem blúza volt a kedvencem, időnként reggel megkérdezte, melyiket vegye fel, az egyik világos színű volt, a másik sötétkék. Soha nem hallottam elégedetlenkedni a ruhatára miatt. Őrzök egy fényképet, épp kilép a tanáriból ebben a toalettben, egyik kezében az elmaradhatatlan térkép, másikban katalógus s táska. Dolgoztattuk időnként Bartha Ilonka nénit, de a divat nem irányította annyira öltözködésünket, ezért nem is igen tudok érdekességeket írni, az alsószoknya hódított egy darabig, aztán jött a másik véglet a szűkszoknyával. Családi érdekesség vagy ruházathoz fűződő élmény, amikor Géza bácsi végleg feladta közvetlen kapcsolatát a tisztikarral, átadta édesanyámnak a khaki rendruháit (elnyűhetetlen zöld anyag, lehet, hogy még golyóálló is volt), és mind a három fiú térden alig felülérő nadrágot kapott, pántokkal elöl-hátul. Óriási látvány lehettünk a vasárnapi korzón, amikor a „hercig”, „örök divatú”, teljesen egyedi darabokkal szüleink kíséretében, egymás kezét fogva végigvonszoltuk magunkat az Apollótól a színházig. Igaz, ezt csak egyszer sikerült összehozni, a Mikié valahogy bámulatos gyorsasággal viselhetetlenné vált, nem is tudom, elszakadt vagy valamitől színét vesztette? Rajta többet nem láttuk, én Cs. Zolival még aznap délután, hogy megkaptuk az új nadrágot, biciklivel a víkendtelepi, éppen javításban levő híd helyett rögtönzött pallón akartam átmenni, s a tó közepén lecsúszott a kerék. A biciklit a halászoknak még sikerült kimenteni, de a nadrágomon olyan sebeket ejtett a vakmerő akció, hogy viselni még sokáig viseltem, de vasárnapi korzózásra már nem volt alkalmas. Pista hűségesen szenvedett vele több nyáron át. Ezt a khaki nadrágot pionírnyakkendőkkel jó pár megmaradt fénykép bizonyítja, kettesével vagy hármasával összeborulva, egymást átkarolva mosolygunk édesapám harmonikásan nyíló fényképezőgépének lencséjébe. Valahol megvan az a kép is, ahol mind a négyen a legnagyobb testvéri szeretetet játsszuk Oscar-díjra érdemesen, de nem találom a gyűjteményemben.

Hogy kinőttem a gyermekkorból, kinőttem a Mikitől és Pistától örökölhető ruhaneműket is, hirtelen két számmal lett nagyobb a lábam, mint az övék, tagjaim idétlenül lóbáltam karó testem mellett. A nyár még mindig nem volt nagy probléma, Vásárhelyen, a mezítláb járás a velem egykorúaknál változatlanul divatban volt, az aszfalton is, igaz, a nagy melegekben pár percnél többet nem. Még nem állt be hivatalosan földünk felmelegedése, annál gyakrabban megolvadt a szurok a repedésekben, s hetekig vakarhattam a talpamról, míg lekopott . De az iskola s majd juhujj, a bálok tetemes plusz- költségeket jelentettek a családi kasszának. Az iskolába sícipőben indultam már szeptemberben. Ezzel jövő nyárig megoldódott a gond. Jött a talpalás, sarokvas, inkább patkó, azzal jobban lehetett kopogni az iskolai folyosón meg a főlépcsőn, ha rámerészkedtünk, mert ott hivatalosan csak a tanárok járhattak, az is igaz, mi ha odajutottunk (valamiért sürgősen leküldtek a szertárba, egy ott felejtett atlasz vagy kitömött állatka után), hát nem jártunk, hanem a legfelső lépcsőfokra, talpunkat megemelve, a sarkunkon szánkáztunk le óriási zakatolással. Ezt nem mindenki tudta produkálni, kitűnő alkalom volt kiválni a csordából s elismerést, meg szidalmakat aratni attól függően, hogy mikor ki látott meg. Ruhának ott volt az egyenruha, elkezdődött az egyformaság kényszere, mindenben. Nem kellenek a kiugró személyiségek. Pártunk és Kormányunk az egyedüli tudója, mi a jó és mi a rossz! Ne gondolkozz, s főleg ne vállalkozz semmire, tedd vakon, amit parancsolnak. Az első bálban az édesanyám történetesen a suhancok körében nagyon is divatos csukájában voltam, ráadásul, hogy neki lehetőleg évtizedekig kitartson, egészen vastag talppal (autókerék gumija lehetett), ami a csőnadrág után a kor egyik legirigyeltebb divattartozéka volt, s így bár kutyául szorított, nem kellett szégyenkeznem a sínadrág miatt. Valamivel később, az első félcipőm… A több hónapos spórolás és Benke nénihez járás (protekciónk volt nála, mert édesanyám tanította a fiát) a főtéren a patika melletti Dermata cipőüzletben meghozta a Gubán félcipőt. Ha már vettünk, akkor lehetőleg a legdrágábbat, mi nem vagyunk olyan gazdagok, hogy olcsó cipőt vegyünk, ugye, tudjuk a szlogent. Ha újra és újra lehetett talpaltatni, a felső bőrrel már nem ment, drágább lett volna, mint egy új cipő. Így ha berepedt, ügyesen befestettük a csíkot a szolgálatos zoknin a cipő színére és megint viselhetővé vált, igaz, ezt már magánszorgalomból, szüleink tudta nélkül, s csak mikor a zoknik stoppolásra szorultak, kérdezett rá édesanyám, honnan ez a furcsa piszok… Kolozsváron elsőévesként lekopott/törött a bal cipőm sarka, hát letörtem a másikat is, és a kollégák kérdésére, hogy mi ez a remek, lapos új valami, rávágtam, japán divat, most hozta egy sportoló haver. Egy héten belül a fél évfolyam úgy járt. Kesztyű talán Márika tulajdonaként jut eszembe. Édesanyámnak muffja volt. Nem prém, de bélelt szövetből ügyes kis valami, s ha nem éppen iskolába kellett cipelje a sok kijavított dolgozatfüzetet, hát azzal védekezett a hideg ellen, igen, védekezett, s nem valami divatnak dőlt be, az olyan távol volt tőle, hogy ha hamarabb születik, akkor nem Makó és Jeruzsálem, hanem édesanyám és a divat távolsága válik szólásmondássá. Még a mindent megoldó egyenruha megjelenése előtt illem- és tánciskolába, pontosabban órákra jártunk. Hetenként egyszer a könyvtárban félretolhattuk az asztalokat, székeket és két tornatanárnő (Horváth és Tompa) meg egy TBC-s és nikotin szenvedélybeteg cigány harmonikásnő kíséretében izzadtunk 12-14 évesen két órát. Összeillesztettek, hogy nagyjából a magasságunk találjon, ne úgy, mint az osztály néptánccsoportjában, ahol rendszeresen egy fejjel magasabb és 10 kilóval keményebb lány rángatott kényére-kedvére. Jobb kezünkkel átölelve, hátul váll alatt félarasznyira, bal kezünkbe a jobb kezüket pihepuhán s mégis határozottan tartva, a szemükbe kellett volna nézni. Hát ez már nem ment. Ha azt a remegve végrehajtott, blúzukat mégis lucskosra izzasztó valamit ölelésnek lehet nevezni, a szembenézést sem a jóval bátrabb lányok, sem mi, a száguldó antáziánktól túlterhelt kamaszok nem bírtuk megtenni. Mereven a tanárnőkre nézve próbáltuk utánozni a lépéseket. Keringővel kezdtük a tanulást, majd tangó, angol- valcer, foxtrott volt a csúcs, de ekkorra már lerövidült az elején centikre bemért távolság közöttünk, s a tenyér is ide-oda csúszkált, na meg már nemcsak egymás, hanem a másik páros lányszemébe is bátrabban néztünk. Szemeztünk. Nem ártana utánanézni, ha még valahol megtalálhatók a jelenség őssejtjei, klónozni okosabb lenne, mint bármi mást. Azt a halálosan komoly játékot az első véletlen összenézéstől a tudatos pillantáskeresésig, majd az izgalom, ha lekérhetted s most már mondani is kellett valamit. Hogy mit vesztettek gyermekeink, akik a sötét diszkókban fülsiketítő zajban rángatózva, megbolondult fajdkakas módjára akarják felhívni a kis tyúkok figyelmét, az felmérhetetlen Egy világ, egy izgalmakkal, élményekkel, színekkel és csak így előidézhető belső értékekkel teli világ múlt ki. Az illemoktatás, sajnos, kimerült a fegyelmezésben, ahogy bátorodtunk, inkább erre volt szükség, hogy kordában lehessen tartani a nyüzsgő bakfis- és kamaszsereget. Egykettőháromnégy, egykettőháromnégy… s a harmonika nyaggatása töltötte ki a két órát. Az első bálon a lányokat többnyire mamák, de volt, kit nagymama kísért, és szépen a fal melletti padokon ülve várták, hogy a túloldalról meginduljon a támadás. Előre lekádereztek minden fiút, ki fia-borja, s most már ők ügyeltek arra, hogy az átkarolás az illem és a tánc szabályai szerint történjen. Inkább kínos volt, mint élvezet, de valahol el kellett kezdeni, hogy két-három év múlva szombatokon nonstop járhassuk körbe a várost a különböző iskolai meg gyári bálokba. Nem volt kihagyás, a Bolyai, a Leánylici a Horea utcai iskola, a Lemnarul, a Ciocanul, a nyomdászok klubja, mindegyik a kialakult törzsgárdájával és zenekarával csábított vagy ijesztett. Mert annyira ártalmatlan, mint ahogy az illem- és táncórákon tanultuk, messze nem volt. Ha túl merészen léptünk fel, hát már ott a tömegben meglökdöstek az oncsatelepiek vagy hűvösvölgyiek (vagy négy hírhedt negyede volt Vásárhelynek, alkonyat után idegen csak ottani kísérettel mehetett) s ha olyan öngyilkos ötleted támadt, hogy a tánc után hazakísérj egy odavalósi lányt, hát vagy díjbirkózó, vagy érmes futó kellett hogy legyél, hogy épen megúszd. Én az utóbbinak köszönhettem menekülésem. Egy nyomdászbál után György Mikivel haza akartuk kísérni azt hiszem, Sziszit és Böbét, (ezek voltak a legfelkapottabb nevek akkoriban) és alig hagytuk el a főtér alsó sarkát, fordultunk be a kis szűk, kertes-házas utcába, amikor hirtelen egy kisgyerek lépett elénk, cigarettát kért. Itt két eshetőség volt, ha adsz (énnekem nem volt, soha nem próbálkoztam a cigivel) akkor a sötétből előlépett a báty tizenvalahány társával és azzal, hogy a kiskorú testvérét cigarettázni tanítod, jól elvertek, vagy ha nem adtál, ugyanaz a társaság így szövegelt: még egy cigarettát sem akarsz adni ennek az ártatlan kisgyereknek, de a lányainkat kísérgetni, azt igen, mi? s megint csak csihi-puhi. Én még megúsztam, mert egyikük felismert, hogy Gyárfás tanárnő fia, hadd futni, átugorhattam egy kerítést s anélkül, hogy kövessenek, rohantam vissza a főtér felé, kertből kertbe mászva, jó sárosan hazáig. György Miki viszont hetekig kék monoklival járhatott az iskolába, de az is igaz, mint hadi kitüntetést viselhette, olyan nagy volt az ázsiója, „ő már megverekedett a lányokért”s ez már nagyon közel állt az első csókhoz.

(Folytatjuk)

1. GT:
   2012. augusztus 29. 17:47

   Igazán érdekes, fõként a Loden-részét élveztem