Ötvenessel haladok, ennyi az előírt, megengedett sebesség lakott területen. Különösen ezen a helyen mérnek,- jó kis leálló helyek vannak a régi kaszárnya előtt. Itt mindig betartom a törvényt. Lóg a fejem, szarul vagyok. Reggel bevettem a negyedik huszonnégy órás antibiotikumot.
Én a középső sávban, balról, periférikusan látom, egy dögnagy Hummer, fehér, krómozott ütközőkkel, gyönyörűszép. Lassan halad, mint én, de ezek mindig egy kicsit előrébb akarnak lenni mindenkitől. A napszemüvegem alatt, jó sötét, már tök kancsal vagyok a bal szememre, rendellenesen, kifelé. A kocsi érdekel, de a sofőrt is várom, hogy néz ki. Gazdag, ápolt, jóképű, jó ötvenes, kicsit dagadt – most ez a divat. Respektust diktál az erős test, ezt hiszik. Vagy valaki mondta nekik? Kihúzom magam egy kicsit, a fejem is jobban felemelem, ne lásson már ilyen magamba esetten. Érzem, hogy néz – szőke, fekete autóban -, ezek mind egyformák. Egy kicsit lódítok a lófarkamon. Jaj, be szeretik – valaki a fekete, valaki a szőke lófarkat. Jó kinyalva, vagy egy kicsit kócosan, mint nekem, ez is bejön nekik.
Már egy fél Hummernyit előttem van, a szemem majd kifordul, de úgy teszek, nem érdekel, szépen tartom a sebességet. Látom, a bal könyöke jó magasan, mindig egy kézzel vezetnek, a jobbat lent tartják. Vagy a golyóikkal játszanak, vagy a mobiljukat simogatják, hátha megszólal. Még száz méter a lámpákig. Nálam nem szól a zene, nála nem tudom, ablakai felhúzva a légkondicionálás miatt, enyémek lehúzva.

Egyszer csak a szélső, tőlem a jobb oldali sávban, elhúz mellettem vagy százzal, egy valamikor fehér, most bézs pöttyös Skoda Favorit, lüktető-üvöltő zenével. Alig tud lefékezni a szemaforoknál. A gyomrom rögtön összeugrik, imádom ezt a ritmust, megfeszül a rekeszizmom.

A Hummerrel lassan beérjük. A srácon kívül – talán huszonkettő lehet -, az autóban himbálva lógatja a fejét két sovány, nagyorrú, oldalt kiborotvált fejű, a homloktól a tarkóig egy kicsit hosszabb sörtéjű, szomorú szemű.

Ránézek a dübörgő autóra, talán ötszáz euró az értéke, na, jó a rádióval ezerötszáz, mert olyan jó minőségű a hangerő. Két, nyakig tetovált izmos kéz veri a ritmust a kormányon, egy márkás óra a bal csuklóján, háromszázért, rövid ujjú, fehér trikó, szorosan a bicepszén. Észrevesz, rám mosolyog a szám szövegét énekelve, én vissza, disztingváltan. Rohadt jó a zene, ezt ő is tudja, én is, és látom, élvezi. Az egész arcát felém fordítja – szép, rövidre nyírt, barnahajú fej -, rejbenje tükrözik. Kinyomja a két karját a fél testével együtt a letekert ablakon, énekel, hangosan, angolul, vigyorog közben felém, nekem dalol. Szeleteli a ritmust, hárít a tenyereivel, úgy énekel. Azt akarja, én is énekeljek vele, gyönyörű, fehér fogait villogtatja. Nem bírok magammal, először csak egyre jobban mosolygok, de ő a két kezével ajnározva, integetve énekel, még-még, még jobban mosolyogjak.

Már az egész fogsorom kint van a fogszabályzóval együtt, fú, tetszik neki. Átvált a lámpa, látom, nyomná a pedált, de mindkét keze kint van, rögtön akar startolni, mint a rakéta. Berántja hirtelen őket, de az arca félig még felém fordítva, a szövegben éppen egy bejbyt énekel nekem, és elhúz a dübörgő ronccsal együtt. Nekem sem kell több, mert annyira dobog már bennem a ritmus, az adrenalin, hogy nyomulok utána, kit érdekel a sebesség.

A Hummer megszeppenve hümmög mögöttem. A visszapillantó tükörben nézem áttérhetek-e a srác mögé. De látom, mit csinál, annyira fel van dobva a zenétől, és saját magától, hogy szarik mindenre, a két sávban, közvetlen egymás mellett haladó autó között vág át a fehér, teljes vonalon. Na, én arra nem férek át, ezt tudom, így csak ügyeskedve, cikázva követem, közben a mobilt készítem a combom közé – legalább azt a két tetovált, ritmusverő, izmos kezet lefotóznám.

De hol van már az a rozsdás autó? Vagy száz méterre előttem, csinálja a kulcsokat, eltűnik a délelőtti nagy forgalomban.