„Angol betegség”?
Nemrégen írtunk (lásd itt) a Csíkszeredában idén megjelent, dr. Veress Albert és Vadász Gyula jegyezte tanulmánygyűjteményről (Az ördög cimborája. Státus, 2012), melynek tárgya az öngyilkosságok. Megállapítottuk: forró, izgalmas téma, annál is inkább, mert a szerzők több mint két évtizede, buldog módjára foglalkoznak vele – ettől hiteles és mély a vizsgálódásuk.
Jelen könyvükkel – mutattunk rá nemrégen – annak próbáltak utánajárni, hogy választ kapjanak szorongva feltett kérdésükre (amely, sajnos, közhiedelem is egyben): valóban öngyilkos nép-e a magyar?
A válasz, a kötetből is kitetszik, egyáltalán nem egyszerű. Hiszen az adatok nagy hányada látszólagt az állítás mellett szól, miközben a történelmi és a földrajzi kitekintés arra utal, hogy mint minden járványszerűen terjedő társadalmi jelenség, az öngyilkosság is külországokból, ottani minták nyomán terjedt el mifelénk, mármint Közép-Európában.
A könyv egyik fejezete éppenséggel azt igazolja, hogy miközben a XVI. századi Magyar Királyságban szinte nem is hallani a szuicid magatartásról, addig a korabeli Angliában az öngyilkosság már súlyos társadalmi gondként jelentkezik, a kor tudós koponyái aggodalommal foglalkoznak mibenlétével és visszaszorításának esélyeivel.
Olyannyira, hogy 1733-ban egy angol orvos, George Cheyne egyenesen angol betegségnek („english malady”) nevezte az öngyilkosság divatját és betegségként tárgyalt róla munkájában.
A könyv vonatkozó fejezetének mentén haladva, éppen ezért néhány érdekes, tanulságos tényt idézünk a középkori Albion öngyilkossági szokásairól.
* A legelső ismert angliai (középkori) öngyilkosságról egy bírósági iratban történik említés: a feljegyzés egy 1171-ben magát felakasztó fiatal nőről tesz említést.
* Legendás az utolsó walesi bárd öngyilkos cselekedete (1283), akiről Arany János hatásos balladát írt már a XIX. században.
„Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani
Hogy: éljen Eduárd. -”
* Morus Tamás Utópia államról írt munkájában (1516) elgondolta, hogy az ő képzelt, eszményi államában a gyógyíthatatlan betegek, akik terhére vannak másoknak, engedélyezetten vethessenek véget életüknek – akár kiéheztetéssel, akár ópium segítségével.
* A középkor századaiban aki Angliában öngyilkos lett, nem kaphatott egyházi temetést és rendes sírhelyet sem. Testét végigvonszolták az utcákon, fellógatták, közszemlére tették, elégették, folyóba dobták, vagy a szívébe karót verve útkereszteződésben földelték el. Rokonsága, ha csak tehette, letagadta a tettet, vagy inkább őrültnek, súlyos betegnek nyilvánította az elhunytat, hogy elkerülhesse a szégyent és a törvényi következményeket.
* William Shakespeare (1564-1616) angol drámaíró munkáiban fontos szerepet kap az öngyilkosság mint tragikus konfliktus: 13 esetben következhik be. Beszédes példa maga Hamlet, a dán királyfi, aki mélakórban szenved és erősen vívódik az élet szólítása és az önpusztítás szirénhangja között, míg szerelme,m Ofélia hagyja magát elpusztíttattni a vízsodorral. Más öngyilkos drámai hősök Shakespeare műveiből: Rómeó és Júlia, Cleopatra, Lady Machbeth, Goneril (Lear király lánya), Othello, Brutus…
* A kor bölcselői és orvosai szerint az öngyilkosság előidéző oka a búskomorság. Főképp a borongós, lehangoló angol éghajlatot okolták emiatt. Robert Burton oxfordi tudós 1621-ben jókora alapművet szentelt a mélakórnak, amit életében még négyszer kiadtak, valamennyi alkalommal új és bővített formában. Szerinte a mélakór maitt a beteg nem felelős, az „ördög veszi rá”, hogy belesodródjon az önpusztítás kalandjába s a maga hóhérja legyen. Egyes állítások szerint a tudós maga is önkezével vetett véget életének: oxfordi szobájában felkötötte magát.
* A feljegyzésekben a parasztság köréből több öngyilkossági eset került feljegyzésre, mint az úri társadalomból. Gyanítják, hogy ez a nagyobb fokú titkolózás miatt történt így, hisz tulajdonképpen a párbajozás is az öngyilkosság körébe vonható, az viszont kimondottan az úri társadalomban dívott.
* A londoni pestisjárvány kitörésekor (1592) a papság egyre komolyabban veszi a statisztikázást, s a halálra vonatkozó adatok így egyre pontosabbak – rögzítik az öngyilkosságok gyakoriságát is.
* A XVII. század végén még inkább megnövekedő angliai öngyilkosságok a népességszám emelkedésével is összefüggöttek, ám az arányuk a népesség szaporodási arányai magasabb volt, ezért más okok is közrejátszhattak az esetek számának emelkedésében. Például az első angliai pénzügyi válságok és bankcsődök is felelősek lehetnek egynémelyekért. A sok vállalkozó nem készült fe! a vadkapitalizmusra olyannyira jellemző, dühöngő kapzsiságra és gazdasági összevisszaságra. Az azelőtt jól működő céhek és kereskedelmi társaságok rendszere eltűnt, a céhek már nem álltak többé a vállalkozók mögött az összeomláskor. A gazdasági megrázkódtatások, a pénzügyi csőd miatt nyomorba süllyedt egyes új vállalkozók számára már csak a halál volt a nyomorból kivezető út. Ráadásul tovább lazultak az erkölcsi és családi kötelékek, amit a városok terebélyesedése és zsúfoltsága még kedvezőtlenebbé tett.
* A jelenséget vizsgáló nagy angol koponyák (George Cheyne, David Hume, Charles Moore, Caleb Fleming) hol a brit klímát és ennek megfelelő lelki beállítottságot, hol a lelki betegségeket, hol meg a kor társadalmi visztonyait nevezik meg az öngyilkosság kiváltó okainak.
* A jelenség vizsgálatát mind jobban ösztönzik a kor egyetemi testületei, különféle pályázatokat írva ki a kutatóknak.
* Azért, hogy az öngyilkosoknak könnyebben adhassanak végtisztességet, nagyon sok önkezűségű halálesetnél a halál okaként őrültséget, elmebomlottságot tüntetnek föl, ami torzítja az arányokat.
* A XIX. század végének kell eljönnie ahhoz, hogy megállapíttassék: a magyarországi esetek száma sokáig bizonytalan, olykor felbecsülhetetlen, mert nincs megbízható statisztika. Viszont a Magyar Királyság hamar felzárkózik Ausztriához, és a nyugateurópai államokhoz, megelőzi a korábban világelső Angliát, de tényleges elsőséghez már csak a huszadik században jut.
Pusztai Péter rajza