Mondják, a segesvári csata után a holtakat – sok ezren voltak – a fehéregyházi lakosok temették tömegsírokba. Az egyikből kihallatszott: „Még élek!” „Dögölj meg!” ;– mondta az alkalmi sírásó és kezdte lapátolni a földet. Mondják, a kiáltó maga Petőfi lett volna.

A Petőfi-mondáknak nincs logikájuk, röpke oknyomozással kitűnik képtelenségük, akár orosz bányában látta valaki, akár Szibériában fogolyként. Ál–Petőfik húztak át a magyar világon, és mindenki elhitte, visszatért. Nem a képzelet, hanem a nemzeti lelkiismeret követelte visszatérését. Majd legalább sírja megtalálását. Miért ez a valóságos ámokfutás? Mert szerették. Gondoljunk csak Aranyra, és mögötte a barátok, pálya- és harcostársak csapatára. Ők valóban szerették és gyászolták. De visszavágyták Petőfit azok is, akik nem szerették, akik űrméretű hiányként mérték föl a veszteséget, és visszatérésével lelkifurdalásaikat szerették volna csillapítani. Nem szerették, mert sikere volt, és tapsikoltak, ha nem volt sikere: visszadobták színdarabjait; a szalonokban úgy vélték, versei túlságosan istállószagúak; az újságírók nemtelenül gúnyolták és tehetségét firtatták; ismerősei, néhány barátja is veszekedősnek, bárdolatlanul kibírhatatlannak tartotta: nem szerették a szürke lapulók, mert forradalmár volt zsigereiből áradó indulattal, fejéből eredő gondolattal kívánta, várta és végigküzdötte a forradalmat.

Akik visszatéréséért fohászkodtak, elfelejtették, hogy el se ment. Meghalt a fehéregyházi csatatéren, de elmenni nem ment el soha: több mint 150 éve ő a magyarok nemzeti költője, a világköltészet egyik óriása. De meg kellett halnia. Nem úgy, ha a forradalom és a szabadságharc győz. Petőfi tudta Bemtől, hogy az osztrák császári és a cári orosz túlerőt nem győzheti le a magyar honvédség. Mégis futva futott a csatatérre. A sorsnak is van logikája. Képzeljék el Petőfit – alkatával és előéletével – a Habsburg elnyomatás idején, a Bach-korszakban. Bebörtönözték, főbe lőtték volna. Avagy valaki Petőfit meghunyászkodni látja a hóhérok előtt? Igen, a sorsnak is van logikája. De hiszen megérezte halálát és halála színhelyét is.

Tudjuk, melyik gróf ölte meg Puskint párbajban és kinek a megbizatásából. Puskin nagy költő volt, de apró udvari intrikák végeztek vele. Nem tudjuk nevét annak a kozáknak, aki pikájával leszúrta Petőfit. De tudjuk, ahol ez történt, a világtörténelem színhelye volt.

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 30. sz.)