Bajor Andor: Tolvaj-beszámoló
Régóta készülök harcolni a tolvajok ellen, de félek elővenni a csatabárdot, mert egykettőre ellopják. Ugyanis a csatabárd príma munka, én is kéz alatt szereztem egy vasüzletbeli kiszolgálótól, aki a raktárból az utolsót csórta ki. Ezért ki is akarták ebrudalni, de még idejében megvette az összes ebrudakat, bepácolta és eladta függönytartónak, hússzoros áron. Nálunk is ilyen ebrúd van az ablak fölött, mert amikor függönyt vettünk, csak ilyesmit árultak a pult alatt, számla nélkül. Aki számlát kért, azt egyszerűen kiebrudalták a boltból – a függönytartó segítségével.
De ez régi história, még abból az időből, amikor kilopták a parkettet a talpunk alól. Az irodában voltunk mindannyian, amikor megjelent két szürkeköpenyes egyén, és szó nélkül kezdte fölszedni a parkettet.
A jelenet annyira elképesztő volt, hogy mi se szólaltunk meg. Csak a legvégén kérdezte meg valaki, melyik vállalat küldte a két gonosztevőt.
Mire az egyik mérgesen reánk rivallt.
– A NEPOMUK-tól vagyunk!
Erre tehetetlenül néztük, amint az egész parkettet kiviszik, teherautóra rakják és elhajtanak.
Nagy későre jutott eszünkbe, hogy föl kellene hívni a NEPOMUK-ot. Kerestük a telefonkönyvben, de ezen a néven nem találtuk.
Ekkor pánikba estünk, és sorra hívtuk az E V kezdőbetűs vállalatokat. De csak arra az eredményre jutottunk, hogy a parkettet még két másik irodában is fölszedték.
A tettesek nem kerültek meg, de a parkett igen! Ugyanis a javító szövetkezet ugyanazt a parkettet hozta vissza mint vadonatújat, azonban megtaláltuk rajta a régi tintanyomokat. Csak annyit változott, hogy megkétszereződött a kiterjedése: régen 32 négyzetméter volt, és most 65 négyzetmétert számítottak föl. Azt mondták, duplán tették, mert akkor lassabban kopik.
Egyik ismerősöm hivatalának ajtaját viszont ezalatt bekenték 120 kiló bronzfestékkel. Ő gépiesen aláírta a számlát, mire egy hét múlva kiszállt hozzá egy bizottság, és keresni kezdte a 120 kiló bronzfestéket. Először azt állapították meg, hogy az ajtó tulajdonképpen zöld. Majd kaparni kezdték, mert a bronzot a zöld festék alatt gyanították. Az ajtó után az ablakokat kaparták le, majd a falakat. Egy hónapig kaparták az épületet, s amikor a bronzfesték nem került elő, jegyzőnyvet vettek föl.
Ekkor újra kellett hívni a festőket, s most már csak hatvan kiló email-zománcot számítottak, ami hihetőbbnek tűnt. Erre megint kijött a bizottság, és megállapította, hogy minden bronzszínű. Kaparni kezdték a bronzot, s egy hónap alatt újra lepucolták az épületet, majd jegyzőkönyvet vettek föl.
Állítólag egy fél évig dolgoztak, hol a festők, hol a bizottság. Az ismerősöm ezalatt annyira elsajátította a festés műhelytitkait, hogy maga is beállott festőnek: azóta nyugodtan és bőségben él.
Persze, nem csinált azért olyan fogást, mint egy útépítész, aki a patakokat levezeti. Mert az fölvállalja, hogy lecsapolja a hegyoldalakat, s amikor a bizottság kiszáll, megmutatja a patakot. Íme, ezt harminc nap alatt készítettük, és száz szekér kavicsot hordtunk a medrébe! Ha a bizottságban megvan a jóakarat, átveszi a patakot, megállapítja, hogy csakugyan bőségesen látható benne a kavics, és egy hónap alatt az isten se tudna ennél jobbat készíteni…
Magam is láttam pataktervezőt, egy mulatóhelyen ült, és szakmai betegsége folytán utálta a vizet.
Vele volt a barátja, aki várromokat mohosított, négyzetméterenként kétszázért.
– Uram – magyarázta –, nem is hiszi, ez milyen nehéz szakma! Ha a díszítő bizottság kiszáll és nincs elég moha, azonnal jegyzőkönyvet vesznek föl…
– És mit csinál, ha nincs moha?
– Főként olyan romokat vállalok – felelte bizalmasan –, ahová nem száll ki a bizottság. Ezt a mesteremtől tanultam: ő harangláb-ellenőr volt. Hetenként jelentést készített a távoli haranglábakról, hogy mennyire bírják a strapát. Mígnem a bizottság kiszállt, és az egyik helyen nem találtak haranglábat. Nagy ramazuri volt, majdnem lecsukták az öreget.
– És hogy úszta meg?
– Miután a bizottság rájött, hogy még egy csomó helyen nincsen harangláb, nem forszírozták a dolgot. Így az öreg átkerült sepregetőnek egy főiskolára. Ő veszi föl a diákokat, fejenként ötezerért…
– Hogyan? – rémültem meg. – Mint altisztnek akkora befolyása van?!
– Szó sincs róla – mosolygott –, nincs semmilyen befolyása. Mindenkinek megígéri, de csak akkor kell fizetni, ha átmennek. Egyesek pedig átmennek és fizetnek… Az öreg senkit se csap be, csak – pofára ejti az emberiséget!
Megrendülten hallgattam, mire a patakkészítő felém fordult és gyanakodva megkérdezte:
– És ön, ha szabad kérdeznem, mivel foglalkozik?
Összeszedtem magamat, hogy neki tetsző foglalkozást találjak.
– Én – feleltem akadozva – panaszkönyvtolvaj vagyok. Besurranok, ellopom a panaszkönyvet, és eladom a papírgyűjtő központnak…
Erre mindketten megbotránkozva bámultak reám. Végül a várrom-mohosító fagyosan megjegyezte:
– Szörnyű, hogy egyes emberek mire nem képesek a banikért…!
(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 2001 / 45. sz.)
Pusztai Péter rajza