Máramarosi havasok

(Prelude, des dur – Chopin)

Már jönnek a csöndes őszi esték,
rozsdás hegyek közt lenyugvó napok.
És már hozzák arcod ifjú árnyát, tessék,
a messzi, máramarosi havasok.

Mindezt gondolatban. Mert jaj, én már
öreg vagyok hallani, mit csacsog
rólad a patak és hogy mit beszél a nyár
s a messzi, máramarosi havasok.

Rahó elnyúlt képe lent a völgyben
s az erdővilág, eltűnő sasok,
meddig idéznek még s még meddig az esőben
fürdő kék máramarosi havasok.

Talán virág voltál

Talán virág voltál s én is talán virág,
s egymás mellett nyíltunk, álmodó
színes illatokkal s tavaszi mandulák
ágait ringatta fölibénk a tó.

Egy mezőn nyíltunk, pipacsok között, némán
s átvillámlott rajtunk a kék szarkaláb.
Mimózavirágom, sárga margarétám
a nyárnak, sugárnak te adtad illatát.

Szikla voltam én s te fontad át fejem,
majd tengeröböl, ki téged ringatott
s kőkorszakokban egy lárva-gleccseren
te raktad rám az első pázsitot.

Míg most embernek fosztott e talán-lét
s egymás mellé rendelt egy ősi sejtelem.
De szemeid sugárát, legnagyobb ajándék,
fény és melegség, most is megismerem.

Az ősz tiszta volt

Az ősz tiszta volt. A közeli ég oly
valószínűtlenül fényes, csaknem üveg
s a csendre megejtő, gyermeki szürkület
pergette rá magányát. S mint a téboly

altatta el a évek mániáját
egy titokzatos, alkonyi lágy nevetés.
Kívül rettentő volt a kétségbeesés.
Ingerlően megremegtek a hársfák

s a víz fölött a szél egy házra rontott,
hol az ablakban egy lány állt s kibontott
haját simogatták a lelangyosult szelek.

Túlfinom arc, önelégült mosollyal.
Te vagy. Emlékeimen átpásztáz egy sóhaj
s hangosan felnevetek, mert nagyon szerettelek.

Messze vagy…

Messze vagy, te mindig messze vagy…
A bánat után is te vagy a vágy,
az álom után is te vagy az ágy.
A hit vagy te, amit el nem ér az agy,
mert messze vagy, te mindig messze vagy.

Te mindig új vagy, mindig változó.
Némán olyan vagy, mint egy idegen,
nyugodtan feszíted minden idegem.
Ha unlak, hideg vagy s ha unsz, ábrándozó,
mert mindig új vagy, mindig változó.

Olyan modern vagy, annyira gyerek!
Te vagy az áram és a kapcsolók.
Hozzánk nem illik – mondod –, már a csók.
És megértelek. De néha féltelek:
olyan modern vagy, annyira gyerek!

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1998 / 38. sz.)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ