(Puzzle-darabok életemből)

A kézilabdához is a véletlen terelt, úgy is mondhatnám, mint annyiszor, jó időben szerencsés helyen voltam. Az iskola (Bolyai) tornapályáján órák után fociztunk (olyan másfél ballábaim voltak, de helyezkedni tudtam s nem szégyelltem durva lenni, ma úgy mondanám, a kemény belépések nem voltak idegenek tőlem, ezért szívesen bevettek az osztálycsapat védelemsorába), amikor a kispályán arra lettem figyelmes, hogy az új tornatanár elvtárs, Helwig Wili bácsi a minden más sportágból kiselejtezett velem egykorúakat teszteli. Odakérezkedtem, s a hozzám dobott labdát tizedszerre is ki tudtam fogni, meg a kaput is eltaláltam. A fekete arcú, nyaktalan ősszékely alkatú Wili bácsi azt mondta: fiam, ha kedved van, jövő héten kezdődnek az edzések, gyere, aztán meglátjuk. Rá egy pár hétre megalakult a Hargita sportegyüttes. Ide már a többi iskola kézilabdacsapatának válogatottjai kerültek, de nem csak ők, hanem a kosár- vagy röplabdacsapatok más sportágakra is kíváncsi tagjai. Érettebb, jobb labdakezelésük, félve, hogy kiszorítanak a csapatból, keményebb edzésekre ösztönzött s így az első nagy bemutató mérkőzésre, Temesvárra (Bega-kupa vagy Temes-kupa, már nem is tudom, milyen címmel szervezték) én is utazhattam. Hallatlan izgalom vett rajtam erőt, utazás, szálloda, tribün stb., s amikor megláttam a Bega-parti, csak kézilabdának épített pályát (egy valóságos katlan volt a közel ezer embert befogadó lelátóval körbezárt pálya) s láttunk egy előmeccset a szebeni és temesvári szász fiúkkal, az izgalom valóságos pánikká nőtt. Valamit csillapított az ijedtségen, hogy Willi bácsi folyton azt mondta: fiúk, mi tanulni jöttünk, nincs senkinek eredményelvárása, de az első meccs a 36 : 9-es végeredménnyel sokszor visszatérő slágere lett a csapattörténelemnek. Távol álltunk akkor még az igazi játéktól, de hogy egyenesen a mélyvízbe dobtak, hamar tanultunk úszni. Temesvárra egy fénykép emlékeztet, ülünk a járda szélén, középen Godzi (alias Á.Csaba), az átlövőnk egy kupát tart a kezében. Ma az unokáknak nyugodtan mondhatnám, második vagy harmadik helyért kaptuk, de a valóság, hogy Godzit azzal engedték el a szülei, ha már ott van, valami haszna is legyen a dolognak, vegyen a már akkor is létező nemzetközi kirakódóvásáron egy olyan konyhai mérőkancsót, amelynek oldalán vagy 6 féle mérce volt, tejnek, lisztnek, csoda tudja még minek. Ez volt papírba becsomagolva, tökéletes kupa volt. Na meg a román lányválogatott meccsének egy jelenete. A temesvári szász lány (a kispályás játékot ők hozták vagy honosították meg Romániában) ellentámadáson már a az ellenfél kapujához közel kapta a passzt, ebben a percben elpattant sportnadrágjának gumija (bugyi volt, az akkor még festett, szoros tetrabugyi). Ő először bedobta a gólt, csak azután kapott az időközben térdére csúszott felszerelésért. Amikor ti is idáig juttok, hogy ősi reflexeken is uralkodni tudtok, akkor lesztek sportolók, oktatott ki Wili bácsi, s tapsoltuk az öltözőből visszajött leányzót. A következő, brassói út élménye is kézilabdás múltam része, egy ma már nagyon jó nevű orvos az elkövetője a történetnek. Az akkor híres ARO szállóban kaptunk szobákat, hogy miért, nem tudom, mert rendszerint iskolai bentlakásokba vittek minket. Willi bácsi meghagyta, kilenckor villanyoltás, senki semmilyen kifogással a szobáját nem hagyhatja el. Tíz körül ellenőrző utat tett, egyikünket elkapta, amint a folyosón mezítláb ide-oda járkál. Hát te mit csinálsz itt, fiam? Ne tessék haragudni, tanár elvtárs, de ez a szőnyeg úgy csiklintja a talpam, nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Hát akkoriban sem Gernyeszegen, ahonnan a bentlakásba került, sem a Bolyai bentlakásában a perzsaszőnyeg még nem volt divat. Az utolsó nagypályás meccset Kolozsváron játszottam, egyféle felvételi vizsga is volt a bentlakásba s egyebekre. A matematika-fizika szakra kiírt felvételit viszonylag könnyen vettem, de rossz származásommal semmi esélyem nem volt ösztöndíjra, bentlakásra, márpedig akkor a szüleimnek képtelenség lett volna három gyermeket tartani a főiskolán. Pista akkor lett utolsóéves a mateken, Miki a jogon levelezett, sűrűn járt fel vizsgázni, dolgozatokat leadni, ez mind pénzbe került. Szerencsémre, Kolozsváron ekkor indult a minden egyetemi központnak parancsban kiadott Ép testben ép lélek pártprogram, és minden sportágban kötelezően a lehető legrövidebb idő alatt csapatokat kellett indítani a nemzeti bajnokságokon. Az iskolabajnokságokon már ismert volt a nevem, és az egyetem sportszervezője behívott a felvételi után, hogy vasárnap meccs lesz, s ott szelektálnak majd. A kispályáshoz még nem volt pálya, kapu stb., ezért egy bemutató jellegű meccset szerveztek egy már haldokló sportágból. Az eredményt másnap az újság is lehozta. Nekem mára csak annyi maradt meg, hogy név szerint is megemlítettek, hogy többszörös durvaságért kiállítottak s ez volt az első alkalom életemben, amikor rájöhettem, hogy mindegy, milyen előjellel hoz a média, csak hozzon, szerepelj, kelts fel az emberek személyed iránti kíváncsiságát, mert a nagy Szelektátor elsők között kért az egyetemi csapatba mint rámenős, céltudatos játékost. Behívott a rektori irodába, hogy töltsük ki az ívet az ösztöndíjra, bentlakásra. A nevemmel mindössze annyi baj volt, hogy maradjak csak az Andrei-nél, ne mind hangoztassam az Andrást, nem jó, a szüleim foglalkozása rubrikánál aztán átvette az irányítást. Kérdezett és felelt: tehát apja ács, anyja szövőasszony, először nyolc testvért akart rámtukmálni, aztán megálltunk hatnál. Hogy Pista testvérem ugyanazon a szakon, ahová én ősszel aztán jövök, végzős, bölcsen elhallgattuk. S így, abban az időben, amikor 10-12-en is szorultak egy-egy szobában, valamelyik ideiglenesen bentlakásnak kinevezett vén épületben, én a Haşdeuban másodmagammal uraltam egy eleve négy emberre tervezett szobát s rendelkeztem egy olyan menzai igazolással, hogy többször is beállhattam a sorba, ha éhesnek éreztem magam. Ez volt a sportösztöndíj, több százan örvendtünk neki s nemcsak a sportolók, hanem haverek is. Mi beálltunk a sorba szorosan egymás mögé, mellettünk a terelőcsövön kívül velünk párhuzamosan állt a potyások sora, s ahogy odaértünk a kirakott tányérokhoz, svédcsavarral adtuk le az adagokat a mellettünk állóknak, tettünk egyet magunknak is a tálcára. A kantingörények (nem tudom, miért hívták így a szolgálatos lányokat, asszonyokat, hisz a jóindulatukon múlott sok kolléga aznapi ebédje) látták, de hallgattak. Pofátlanságunk odáig fejlődött, hogy egy este, amikor valami különösen jól sikerült desszert volt a vacsora fénypontja, egy csíkszeredai hokis fiúval (ő legalább a sportszakon volt első éven) meghívtuk a bátyámat s még vagy két kollégáját, hogy egyszer már lakjanak jól, s az asztal több mint tíz adagtól roskadozott. Ez már szemet szúrt a kantinigazgatónak is. Mi folyik itt, diák elvtársak? Bankett van, nem látja? Ezzel a hokis haver kicsapta az asztalra a sportigazolványt s én is melléje az enyémet. Nem történt semmi, a diri visszakozót fújt, de hamarosan nagy betűkkel írták ki, hogy a sportolók maximum két adagra jogosultak, így maradt aztán a svédcsavaros csórás a nem bentlakó barátok ebédhez juttatásához. A kézilabdából a lényeg maradt meg, a csapatszellem, amit később, ha olyan társaság verődött össze a munkahelyeken, remekül gyümölcsöztethettem. Szüleimet egyszer sikerült felcsalnom a Lovardába, mikor előmeccset játszottunk a városi válogatott és az akkori szovjet csapat mérkőzéséhez. Már a bemelegítés alatt édesapám haza akart menni, mert olyan szerencsétlen szögben kaptam el a kapufát, hogy a felugró labda kiütötte az egyik reflektort, s már-már úgy nézett ki, a nagy meccs elmarad világítás hiányában. Még a kezdet kezdetén, Temesvár után Brassóba is meghívták a Hargitát, iskolakupára. Én már jó előre beharangoztam a rokonoknak, hogy aztán kijöjjenek, mert ott olyat, de olyat látnak, hogy… Ki is jöttek, s nekem sikerült Willi bácsinál kikunyerálni, hogy betegyen a kezdő hetesbe. Az izgalom, ha mérni lehetne, a piros ponton jóval túl járt, s csak fokozódott, amikor láttam, hogy a brassói fiú dobni fog. Abból a szögből a kapusunk verhetetlen. Ellentámadásra indultam. A kapus kifogta a labdát, s csodálatos ívvel az ellenfél félköréig dobta, már felugrásban elkaphattam volna, s csak az volt a gondom, hogy a góllövés melyik látványos változatával kápráztassam el a lelátón irigyen bámuló unokatestvéreimet, amikor elvesztettem egy pillanatra a látásom, úgy orrbavert a labda, ki is ejtettem, s hason csúszva hallgattam Willi bácsi oktató káromkodását. Cipa (ez volt a sportnevem), az anyád így meg úgy, először megfogjuk a labdát, s utána gondolkozunk, hogyan dobjuk be a gólt. Ezt a bölcsességet, amiért jócskán megfizettem, próbáltam és próbálom tovább adni fiamnak, unokáimnak.

Érdekes, nem a nagy gólok vagy győzelmek maradtak meg az emlékeimben, hanem apró, de izgalmas dolgok, mint például a vonatozás. Minden alkalommal akik messziről kellett kijöjjenek az állomásra, pontosak voltak, rendszerint korábban érkeztek, az a két fiú, aki ott lakott a közelben, bevárta, míg valamelyikünk kétségbeesetten szaladt felkölteni, s utána, hogy a nagyállomásról a kicsi felé tartó vonat egy kanyar miatt fékezzen, akkor ugráltak fel. Az egész csapat részt vett az akcióban. A csomagjaikat a vonattal párhuzamosan szaladva feldobták az ablakból derékig kilógóknak, majd a vagon mindkét nyitott ajtajában kinyújtott kezekkel váró csapattársak ráncigálhatták végre be őket. Willi bácsi dühöngött, de ez így ment a következő és minden alkalommal. A vagonokban, ha hosszabb útra mentünk, közelharc folyt a csomagtartóért, a legkényelmesebb fekvőhelynek bizonyult, akkoriban a kötélből font s merev vassal feldarabolt részek valahogy beletaláltak testünk hajlataiba, nem vágtak, s ha a sok marhára odalent nem jött éppen rá az ájágózás, hát még nyugodtan aludni is lehetett. Az ájágó ha valaki már nem emlékezne, az újoncok felavatási ceremóniája volt. Rárohant egy hirtelen-váratlan percben az egész horda, a térdükből derest csináltak, ráfektették az áldozatot, lerángatták a gatyáját s aztán adj neki. Összecsavart sállal, törülközőkkel, tornacipővel, volt egy, ki a végén zsebkendőt tett rá és beleharapott. Willi bácsi, ha észrevette a másik fülkéből, hogy mi folyik, megakadályozta a durvulást, mert az veszélyeztette a másnapi fellépést, de úgy általában az ájágó minden sportágban még a lányoknál is kijárt az újoncoknak. Emlékszem még az udvarhelyi és csíkszeredai közönségre, még a jelentéktelen ifimérkőzéseken is megtöltötték a lelátót az örök, Maros megyeszékhely képviselői elleni rivalítás jegyében. De megmaradt az udvarhelyi fekete salakpálya is, mint ahogy akkor napokig megmaradtak a nyomai testünk minden hajlatában. Salakos, apró fekete port vertünk fel az ide-oda futkosással és mosdó nem volt a közelben hisz a hazaiak egy perc múlva már otthon voltak, a vendégcsapatnak pedig úgysem lehet elég kellemetlenséget okozni. Felidéznék egy mérkőzést, a kolozsvári egyetemi válogatottal fogadtuk a vásárhelyi Dinamót, benne a volt csapattársakkal, a nálam jóval idősebb Berekméri Lala, Nagy Jóska, Lukács, Soós mind olyan valakik, akik a kispályás kézilabdának alapítótagjai majd edzői lettek később. Számomra az ösztöndíj meghosszabbításának volt a tétje, s ismerve az ellenfél minden tagját, cseleiket, gondolataikat, elvállaltam a zavaró feladatát. Öten a vonalon védekeznek, egy s ő a zavaró, a pálya teljes szélességében igyekszik megtörni minden támadást. Valósággal lebénítottam az ellenfelet. Tíz perc múlva Lala mellém sompolygott: Cipa, aztán haza többet ne gyere! Jól megijesztett, de a szünetben átmentem öltözőjükbe s megmagyaráztam a bizonyítványom. Ha nem is lelkesedtek, a fenyegetés elmaradt.

Kisebb-nagyobb szünetekkel a kézilabda Svájcig kísért. A lágerben ért a meghívás, a schaffhauseni Kadettek akkor alakult csapata kért fel, hogy vállaljam az edző-játékos szerepét, majd később egy éven át edzhettem a Pampa kíséretében a luzerni Borba csapatot (ő a magasabb ligájú kosárlabdamúltjával többet tudott).

(Folytatjuk)

1. Tg:
   2012. szeptember 8. 19:05

   Puhanyok lennenek à mai fiatalok?

2. Gyárfás András:
   2012. szeptember 9. 02:40

   Mi másért kell bevezetni a kötelező napi tornaórákat M.o-ban?Amerikában már a túlsúlyos gyermekek társadalmi gondot okoznak,itt Svájcban is külön programokat indítottak a helyes táplálkozás és mozgás elsajátításáért és így tovább é.i.t

3. Gergely Tamás:
   2012. szeptember 11. 11:38

   Én szellemi puhányságra gondoltam