Valami tárgytalan gyász mostanában az ébredés. Valami tehetetlenség, mintha a déli megébredés még a hajnal szerves része lenne; mintha a kellemetlen dolgok elodázására még behunynám a szemem, s már mellém telepedne a félálom meddő istenasszonya. Mintha valamely tárgytalan gyász felfüggesztené a felkelési ösztönömet és felmentene minden-minden tevékenység alól.

— Sokszor úgy jön, hogy semmit se csináljak — mondta a barátom tizenhárom éves koromban, és én még nem értettem. Ő kivándorolt Amerikába. Angolul a reggelt morningnak mondják, a gyászt pedig mourningnak. A két angol szó kiejtése azonos, mintha az angolok felfigyeltek volna rá, hogy kétségbeejtő gondolataink, mint a gyász, ébredéskor a legégetőbbek, legfájóbbak, sőt, mintha ez annyira magától értetődő lenne, hogy a továbbiakban szükségtelen lenne külön reggelről és külön gyászról beszélnünk –, hiszen ezek csupán aprócska árnyalatok.

Akár Totónak, a barátomnak, mostanában nekem is úgy jön, hogy semmit se tegyek. Pedig nem készültem még fel az öregségre, a nyugállományra. Most reggelenként magamat gyászolom, azt az árnyékfigurát, aki nemrég még felkelt az irodai képernyője mellől és kávét rendelt az automatából, mert nem aludta ki magát. Ezzel szemben a kora délutánba hajló, lidércnyomásterhes visszaalvásaim sose hozzák meg a felfrissülést. Talán csak a kórház kísérleti körülményei közt tudnék ismét örvendeni a reggelnek.

Ilyen az, amikor elvétjük a lépést, elalszunk a klaviatúra mellett, és egyszer csak kihúzzák alólunk a munkahely padlószőnyegét. Másnap reggel (morning) már gyászolhatjuk (to mourn) tevékeny önmagunkat.

Budapest, 2012. IX. 10.