(Epizódok a Siklósi Szandzsák történetéből)

XI.

Félelem és rettegés

Az orv és kegyetlen rablógyilkosság egy pillanat alatt fölborította a kétféle lakosság évtizedek után egyensúlyba került békés együttélését. Ha nem is keveredtek egymással, de összekoptak, összecsiszolódtak, megszokták a másik viseletét, megkóstolták, majd meg is főzték ételeit, szavakat tanultak el egymás nyelvéből, gyermekeik együtt játszottak az utcán, a fiatalabb generációk teljesesen természetesen váltak kétnyelvűvé még fogékony korukban. Gyakorivá vált mindkét közösség nyelvén a kijelentés: „török, de jóravaló”, és „magyar, de rendes”. Töröknek lenni egy kicsit könnyebb életet jelentett, de a magyarok sem érezték üldözöttnek, megvetettnek magukat. Az együttélés, mint lassan lerakódó üledék, betakarta az előítéletek sebző, bántó tüskéit a város külső képében és lakóinak lelkében egyszerre volt a keleti kultúra zsivajos, bazáros, mediterrán oázisa, és az európai város bigott, bezárkózó polgárainak lakhelye. Kicsinysége csak fokozta a kétfajta életvitel komikus ellentétét, de a kölcsönös türelem jegyében megfértek egymással.

Keresztények és mohamedánok egyformán megütköztek az aljas bűntényen, mindegyikük szívébe beköltözött a rettegés. Ahogy a cseppnyi ecet ecetté változtatja a nemes bor hordónyi tömegét, úgy uralkodott el a lelkeken valami aránytalanul túlnövesztett, önmagát gerjesztő félelem. Ha már a városkapu közelében esnek ilyenfajta szörnyűségek, akkor a város sem biztonságos többé. A törökök gyanították a magyarok, minden magyar bűnösségét, mert a fajtájuk olyan, hogy titkos egyezség van közöttük, mind összeszövetkeztek a máshitűek elpusztítására. Mélyen, kiirthatatlanul él bennük, hogy ez őseik földje, le kell számolni a betolakodókkal, mindenki ellenség, aki e földet tapodja, és nem magyar. Fegyvert, gyilkot, tőrt, mérget hord mindegyik magánál. A városiaknak nyájas az arca, szívélyes külsőt mutatnak, barátságot hazudnak, de mind marásra készülő mérges kígyó belül. Nesztelenül, loppal járnak, titkos útjaik vannak a város alatt, kapcsolatban állnak a nádasbeli rablónéppel, egy fajtához tartoznak, és nem nyugszanak, míg vagy ők vagy a mohamedánok egy szálig ki nem pusztulnak. Éjjelbátor, kegyetlen, aljas, kétszínű fajta.

A magyarok elszörnyedése még rettenetesebb volt: mint a gyermek, akire a szülők a ház gondját bízták távollétük idejére, s a ház egy villámcsapás következtében leégett. Oda az ártatlanság, a tiszta lelkiismeret pedig mit sem bizonyít ebben a helyzetben. A bűnhődés fogvacogtató előérzete az elbújás, az elrejtőzés kényszerét váltotta ki belőlük, gyermekeiket nem engedték az utcára, nem nyitották ki boltjaikat, műhelyeiket, bezárkóztak házaikba. Már a rablógyilkosságot követő éjjelen bandába verődött suhancok járták a várost, döngették az ablaktáblákat, verték le a cégéreket, ordítottak, randalíroztak. A piacon fölgyújtottak két ócska bódét, óbégattak még a tűz fényénél, aztán erre is ráuntak. De egy magyar sem aludt azon az éjszakán.

Már az eseményeket követő második napon fermán érkezett a budai pasától. Hogy milyen úton szállt a rossz hír ilyen gyorsan Budáig, rejtély maradt a szandzsákbég számára, de a pecsétes írás és a gyilkosság ténye között egyértelmű volt az összefüggés. Az üdvözlő formulák után parancsba kapta Dzsebes bég, hogy azonnal, részletesen számoljon be a történtekről, kerületének közbiztonsági helyzetéről, aprólékosan ismertesse azokat az intézkedéseket, amelyekkel a megingott közbiztonságot kívánja helyreállítani… A levél stílusában és apró utalásaiban félreérthetetlen jelek mutattak arra, hogy a pasa nagyon jól van informálva az itt folyó eseményekről, és egészen a portáig elhallatszanak olyan túlzó pletykák, melyek szerint török erődítményekből, a helyőrség katonáiból csúfot űzve foglyokat szöktetnek meg. A szultán birodalma kényesen ügyel arra, hogy nevetségessé ne váljék. És Dzsebes szandzsákbég szívébe is beköltözött a rettegés.

Gyűdi János kiszabadításának ténye is teljesen új értelmezést kapott. Mert kétségbevonhatatlan, hogy ugyanaz cselekedett mindkét esetben. Elébb a buta és öntelt bég megleckéztetésének és mulatságos esetnek tűnt, amelyben először egy reszketeg öregembert vetnek börtönbe, aztán hatalmas apparátus indul a kiszabadítására, ez még a muzulmánok körében is nagyon mulatságos, jól mesélhető történetté kerekedett most ugyanez a kis jelentőségű esemény a napnál is fényesebb bizonyítékává vált annak az összeesküvő kapcsolatnak, ami a falakon belül lakó magyarokat összekötötte az utak mellett leselkedő orgyilkosokkal. Nemhogy az utakon, már a falakon belül sincs biztonságban a fegyvertelen, békés polgár! De nemcsak a fegyvertelen, még a fegyveres sem! Az a szerencsétlen is védeni akarta magát meg a családját! Az asszonyát meg az ártatlan gyermekeket! Kinek vétettek azok?!

Ez a csúszómászó, kegyetlen népség akkor támad, amikor sokszoros a túlereje és védtelen az áldozata! És akkor kijön a természetük, vérengzőek, kegyetlenek, kihasítják az anyja hasából a magzatot.

A magyar közösség vezetői úgy döntöttek, hogy a magyar lakosság igenis vegyen részt nagy számban a szerencsétlenül jártak temetésén, bizonyítva ezzel együttérzését, közvetve ártatlanságát. Azt fejezve ki, hogy ők is elítélik a kegyetlen rablógyilkosságot és osztoznak a törökökkel gyászukban. Úgy gondolták, hogy a szándék és a gesztus egyértelmű, az évtizedekben mérhető jó viszony ettől helyre fog állni. A török temető sarkánál várakoztak a magyar polgárok, illendően sötét posztóba öltöztek, kezükben az ősz késői virágai. A koporsóvivők mögött vonuló mohamedán tömeg fölfogta a lélekből érkező szándékot, a fekete varjakként topogó magyaroknak csak nem lehet megtiltani, hogy virágot helyezzenek el a sírokra… Ekkor hatalmas üvöltés hasított a gyászos csöndbe: – Gyaur kutyák! — Dzsebes bég tört át a tömegen, kezében kivont handzsár, szeme vérben forgott, rohamozott egyszál magában. – Megálljatok! Levágom mind! Elkíséritek őket a paradicsomba! Kutyák! — Ha futóra nem fogják a magyarok, bizonyára fölaprítja őket a bég mérhetetlen indulatában.

A temetés után török katonák járták a várost, és minden magyar házból elhajtottak egy embert: férfiakat, asszonyokat, gyerekeket, vegyesen. Mint a csordát hajtották föl őket a várba, s a tömlöcbe csukták valamennyit. Sokan voltak, száznál többen, bezsúfolva három szobanagyságú helyiségbe. Enni, inni nem kaptak, szükségükre ki nem mehettek.

A város elöljárói mérhetetlen keserűséggel a szívükben járták török ismerőseiket, a befolyásos hivatalnokokat, mentek Alihoz, voltak Bránkónál, egész vagyonokat ajánlottak váltságul, de hasztalan volt minden igyekezet, a bég ajtónállói senkit nem engedtek uruk színe elé. Bránkó és Ali hamar belátták tehetetlenségüket, de a polgárok ismét és ismét zörgettek náluk. Luigi ugyan ajánlkozott, hogy némi előleg fejében meglágyítja atyai jó barátja, a bég szívét, ám őt már túlságosan jól ismerték ahhoz, hogy előre pénzt adjanak kezébe.

Másnap Dzsebes kiállíttatta az összes foglyot a várfalra. Iszonytató, kegyetlen színjátékot rendezett a város lakosságának. A hóhér előbb egy férfit, aztán egy asszonyt, majd három gyermeket akasztott kötélre és lógatott ki a falra. Ahogy ezek megszűntek mozogni, ugyanebben a sorrendben újrakezdte, háromszor egymás után. Napokig függtek a tetemek olyan helyén a várfalnak, amely a város minden pontjáról jól látható volt, csak aztán kapták meg őket a rokonok, hogy tisztességgel eltemessék őket. Szinte minden magyar családnak volt gyásza, és mindenki értette Dzsebes új törvényét: minden törökért három magyar lakol ezután.

Következik:

XII.
Egy gyümölcsöző kapcsolat

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ