20 / SZATÓCS

Egykor a búcsúkon is árultak
A szakmával és az intézménnyel a szó is kihalásra ítéltetett: mai gyerek meg nem mondaná, mit jelent. Valamikor lépten-nyomon találhattunk kisebb vegyeskereskedéseket, néha ki is írták, hogy szatócsbolt – később a nagy kolhozosítás keretében a boltból közért lett, a szatócsból meg közértes eladó vagy röltexes meg háztartásiboltos. A furcsa hangzású szó idegennek tűnik, a törököktől vettük át, ahogyan valamelyik ótörök szomszédunktól néhány egyéb –cs-re végződő foglalkozásnevet is: a sós húst sosem sütő szűcsöt és a gerendákat összefaragó mestert, az ácsot; hogy a számomra különösen kedves szakácsot (melynek eredete ismeretlen) tolmácsot ki ne hagyjam (néhányan azt hiszik, hogy ez a német Dolmetsch magyarításáról van szó, de ez olyan ritka eset, mikor a németek vettek át tőlünk, a piroschka, gulasch, hussar mintájára). Érdekes, hogy Ács (Áts Feri a Pál-utcai fiúk közül…), Szakács (Szakáts) meg Szűcs (Szűts, Szőcs, Szőts) népszerű családnév lett – Szatócs vagy Tolmács vezetéknévről azonban nemigen hallottam. A szatócs szót sem hallottam kiskoromban (mikor anyanyelvemet tanultam) – a faluban boltos (bótos) volt a vegyeskereskedő, intézménye pedig – melyben a kocsikenőcstől a krumpli- és süvegcukron át a petróleumig mindent lehetett kapni, amit orrhon nem lehetett megtermelni – a bolt. Ez is idegen szó, de nem a törököktől, hanem az olaszoktól vettük át, eredetileg boltozatot, boltozatos helyiséget, akár sírboltot jelentett. A szatócs (régies nevén „kurta kalmár”) – a Pallas Lexikon szerinti meghatározásban „gyarmatáru-kiskereskedő, kinél rendesen még cérna, tű és rövidáru is kapható, és ki szeszes italokat is mér” – de ez inkább Tisza-menti praktikát tükröz; a Dunántúlon, falun a szeszes italokat a kocsmáros mérte… Egykor a falusi vásárokon-búcsúkon is árultak a szatócsok, Arany János is megírta a Lacikonyhában: „…kalmár, szatócs nép tördeli kezét…” A visszaprivatizált kis boltokkal azonban nem hozták vissza a szép – de talán negatív töltésűnek vélt – szatócs nevet, így a szó manapság már csak a (főként vidéki) szépkorúaknak meg a vérbölcsészeknek mond valamit.

(Forrás: nyelvmájszter)