„Ha van valami, amit nem lehet végigélni, az a boldogság.”
(Andrej Bitov)

A sziklás partszegély, a halványkék rokokó-ég a selymes füvű hegyi-legelő felett kölcsönzött díszlet, jóllehet az ember csak a saját történetét mondhatja el. Együgyű ritmus, mikor reggeltől estig már semmi sem számít. Még az unalom »kényes eleganciája« sem.
Logikus levezetések, logikátlan nyomás az agyban (szűz étkezések után); egy kilazult korlát, egy torzonborz részeg agresszíven gyanús vigyora, s már menekülne a lélek. Hol vagytok, járai Aranka néni levendulaillatú szekrénye, és csikó nyomában nyargalászó délutánok csermelye?…
Hiába: a legegyszerűbb gondolat, hogyha a legegyszerűbb megoldás szinte soha sincs kéznél. (Az ösztönös félelem vagy a fontolgatás fékezi génjeidet, tökmindegy.) Nyisd ki a szemed! – a csalódás zavaros dzsungelére a sivatagi hangulat egyhangúsága – lemondásé vagy teljes vereségé – számodra inkább olaj volt a tűzre. A mélabú látványa mindig lázított, mondhatni feltüzelte bensődet, hogy megkérdőjelezhesd a valóságot.
Besurranni a múltadba, mint holmi történelmi múzeum ereklyéi közé, több puszta kíváncsiságnál. Utólag, persze, restelli az ember hivalkodni a viszonylagos ürességgel. Leharaptad a becsomagolásra váró egyik csokoládé-Mikulás fejét. Bátyuskád bőgni kezdett; büntetésből: neked (hozzád) nem jött a Mikulás. Papírcsíkokat vágtál egy értékes családi levélből, s nagyanyád meglátta! Halványkéken derengő emlék.
Valamiben azért mégiscsak különbözik egyik pillanat a másiktól?* Ki tudna válaszolni rá, hogy miben?… Mindazonáltal szelíd képpel, a véletlenszerű serkentésre, csak úgy végig kell járni az utat visszafele.
Egy kelekótya legény azt kiabálja, hogy le a királlyal, éljen a háború! A tömeg felzúdulva ráront. Vérzik az orra, kétségbeesetten kezdi rugdalni támadóit, hogy visszaszerezze tőlük tépett fejfedőjét… Téged meg fojtogat a sírás, és ilyen kolontos különcként képzeled el hősi hivatásod abban a visszahozhatatlan pillanatban.

Kezdetben valamiféle biztonságra vágyunk, nem feltétlenül a világegyetem dolgozószobájára. Örvénylő csend vesz körül, a láthatatlan légmozgás tompán nyomasztó, száraz; nincs esélye rá, hogy valaha is felszikrázzon. A veszteségek ideje többnyire kellemetlen epe-íz a szájban, van, amikor valósággal taszít. A szemhéjráncok, a bőr alatti indokolatlan kékülések… Nem vagy több mint egy európai klímán élősködő nomád.
Vérbeli játékostársat keresel, de csak az imitációgyártás tökélyére lelsz.
Orcád bárha a halottaid térképe volna – de a szemed szivárványa idegenek üres hivalkodásának görbe tükre. Csakúgy, miként a tét nélküli kimerültségből sem lehet már bőven termő, hasznot hajtó mező. Fellebbezésnek nincs helye. Az agy még tiszta, de a vírus már az elhalt sejtekkel viaskodik; az álmod közben fojtogató torokváladék már a kimerültség sorvasztó éjszakáin a hálószoba sivár terét a hajdani otthonossággal benépesítő halottaidé. Ha rideg egyedüllétre ébredsz, könnyen elveszítheted őket.
S ha megvonod a szívedet tőlük, talán még hamarabb.

2012. szeptember 15.

*Avicenna