(Puzzle-darabok életemből)

Az éremnek a labdajátékok esetében is két oldala van. A kényelmes lét, amit Kolozsváron a sportösztöndíj biztosított, nem hatott ösztönzőleg a tanulásra. Vagy edzésen voltam, vagy kiszálláson, máskor meg a prefipartik fáradalmait aludtam a szobában délig. Ilyen alvásból ébresztett hirtelen egy fájó markolás. A szomszéd folyosóról átlopózott egy homokos hírű fiú (én ilyesmiről csak viccekben hallottam, de elhinni nem akartam, hogy valójában is létezik) s benyúlt a takaróm alá, szerelmi játékának tárgyát kereste, mire magamhoz tértem a meglepetésből, már elrohant, igaz, nem tudom, mit csináltam volna, mert olyan verekedős soha sem voltam, s beszélgetni meg miről? A sportösztöndíjas több csillagos bentlakásban elég sűrűn váltották egymást a szobatársaim. Kolozsváron nem uralkodott el a potya diplomaosztogatás, valamit kellett nyújtani a kollokviumon, vizsgákon s így már félévkor, de volt úgy, hogy egy hónapon belül kétszer jöttek rá a szobatársaim, hogy ez itt mégsem Craiova vagy Iaşi, pakoltak s íratkoztak át. Tíz-tizenkét év ide-oda költözés aztán csak meghozta a diplomákat, mindenhol akadt sportkedvelő tanár, vagy a pártpolitikát minden erővel győzelemre juttató titkár.

Az első, akivel sajnos, csak az őszi napokat élvezhettem, egy súlyemelő, velem egyidős, de kilóban kétszeresem, első éves a jogon (ez volt a legkedveltebb kar). Már a második nap odament a falhoz, és kitépte a beépített fűtőtestet, arra gondoltam, hogy ezzel erőfölényét fitogtatja, ő viszont azzal magyarázta, hogy állandóan edzenie kell, nincs egy félnap kihagyás sem, és itt a szobában ez az egyetlen tárgy, ami úgy-ahogy ennek a célnak megfelel. S azért írtam, hogy sajnos, csak az őszi napokban, mert hamarosan egyetemet és várost váltott s a hideg napokra ott maradtam a fűthetetlen szobában. Nem volt tanácsos reklamálni az adminisztráción, mert még az én nyakamba varrják, visszaraktam, ahogy lehetett és ahogy tudtam, és arra kértem a felelőst, ahogy valamelyik szobában is egyedül marad a lakó, költöztessen össze, mert nem csak hogy felszabadul egy szoba, megszűnik az egészségtelen egyedüllét is. Egy utolsóéves (jogon hol máshol) röplabdás román nős férfi (30 körül járt) lett a szobatárs, akinek állandó nemi éhségben szenvedő neje másodnaponként belógott a bentlakásba, s ahogy én az alvót megjátszottam, ők is eljátszották az ősi rituálét. A folyosó férfimosdójába csak nem mehetett ki, felkapaszkodott a szobai kis mosdókagylóhoz és cirkuszi mutatványnak is megfelelő pózban mosta a kagyló peremére a terméket, nekem a reggeli fogmosáshoz végtelen örömöket kínálva. Ez a kagyló szakadt ki a falból, amikor a hölgy a szenvedélytől még kábultan megcsúszott és magával rántotta őrült robajjal a földre. Első kérdésem az volt, hogy megütötte-e magát, neki meg, hogy ugye, én nem láttam semmit. Kölcsönösen megnyugtattuk egymást s kereshettem más szobát. Vidám élet folyt a harmadik helyen is, egy stabil négyes pókerparti, amit csak időnként szakított meg az ostábla-kocka zörgése, huszonnégy órás teljes műszakot biztosított. Az ostábla akkor került elő, ha kettőjüknek edzésre kellett menni, mert a pókert ők csak négyesben játszották. A szomszéd szobát nyugodtan ki lehetett volna adni, mert a két ott lakó állandóan itt játszott vagy a városban edzett, szobájukban csak a szekrényeket használták. Két hónap alatt egyiküket sem láttam aludni. Már játszottak, mikor hazaértem az egyetemről vagy edzésről, s még ment a zsuka, amikor felkeltem. Igaz, ilyenkor nem láttam őket a vastag füsttől, valószínű, ez vezetett oda, hogy nem dohányzó maradtam egy életre, mert itt több nikotint kapott a szervezetem passzív dohányosként, mint az övék, s később a bridzssel ez állandósult, nekem nem kellett cigarettát vásárolni meg rágyújtani, ezt megtette a száznál több partner, én csak szívtam s mentem haza falfehéren, mint egy drogos.

Valamikor réges-régen Magdeburgban Guericke rájött a vákuum nagy erejére. A jelenséget – létezését – bizonyítandó a focilabda nagyságú fém féltekékből kiszívatta a levegőt, majd 8+8 lóval meghúzatta kétoldalról, és láss csodát, nem sikerült szétválasztani a féltekéket. A királyi udvar persze csak ámult és bámult. Erre az úrra, teljesen jogtalanul, de haragszom, ő nem tudhatta, hogy 350 évvel találmánya bemutatója után, Kolozsváron egy fizikatanárnőnek 120 egyetemi hallgató előtt az a legforróbb vágya, hogy megismételje a kísérletet, közben engem maceráljon, és nekem ez egy tanulmányi évembe fog kerülni. A kis veréb nagyságú fizikatanárnő nem tartozott a sportkedvelő tanerők közé, és ahányszor csak tehette, mindig a szememre hányta a kiszállások okozta hiányzásaimat. A laborbemutatón alkalmat talált arra is, hogy mint sportolót is megbüntessen. Kihívott, a kezembe adta az összeillesztett féltekéket, egy társam nekiállt szivattyúzni, s ő már előre örvendett, hogy ami a tizenhat lónak nem sikerült, nekem sem fog, s majd izzadok, kínlódom, végül leégek. Hogy okos fiú voltam-e, nem tudom, de azért csak több eszem volt a lovaknál. Hogy okos, vagy szépfiú, vagy mindkettő egyszerre, ha magam mondom, csak az önkritika teljes hiányát bizonyítja, nem tényeket. Visszagondolva életemben, utazásaim során számtalanszor hallottam magyarul, románul, csehül, németül, olaszul, angolul, spanyolul, oroszul, sőt, még kínaiul is, hogy szépfiú, ráérsz, szépfiú, gyere be. Kínaiul nem tudok, de nem hiszem, hogy a tajpei utcán késő este Pitagorasz tétele felől érdeklődött a nyakkendőnyi rongydarabba öltözött leányzó, és annyi ember csak nem téved? Szóval, csak annyit kellett tennem, hogy amikor már majdnem készen volt a szivattyúzás, elcsúsztattam kicsit a félgömböket, és nem húztam, mint azok a szegény paripák, a levegő betódult, s láss csodát, a féltekék a két kezemben maradtak. Tizenvalahányszor ismételtette meg a kísérletet. Aztán tiszta véletlenül leeshetett a tantusz, a szivattyú helyett a kezeimet is nézte, s kivágott az óráról, majd az évégi vizsgáról, az őszi pótvizsgáról, a re-re-reexaminálásról is. Míg ő él, én itt fizikavizsgát nem fogok letenni. Így kerültem haza Vásárhelyre, a Peda fizika-matek szakjára. Langyosvízzel-mosakodás volt a következő három év. Az órákra eljártam, mert két percre volt az épület a szülői háztól, a húgom is, hogy egy évem kimaradt és az otthoni anyagi helyzet nem engedte meg, hogy Kolozsvárra menjen, itt kezdte el tanulmányait, így nagy volt a kontroll. Bukásomat édesapám viselte a legnehezebben, de ha elvégzem Kolozsváron a mateket és közben nem fedezek fel egy új világot, mint Bolyai János, akkor is épp ilyen csalódott lett volna. Valahogy túl magasra tette a mércét, hisz Pista és később Márika is elérték a maximumot, amit a rendszer megengedett, nem emlékszem, hogy egyszer is dicséret hangzott volna el tőle. Ez a legkevesebb amit elvárt. Nem tudott ösztönözni, pedig az volt minden álma, hogy amit ő nem ért el, abban majd a gyermekei túlszárnyalják. Édesanyám, türelemmel és aggódva várt, későn beérő faj vagytok, mondta, bízott vagy csak megállapított, de nem tört le, a kolozsvári kalandot így summázta: remélem ebből tanultál. Jó volt a sikertelenségben, hogy a tanulásra nem kellett időt fordítanom, hisz amit félfüllel s a vizsgákra készülve magamra szedtem, kitartott itt a starttól az államvizsgáig. Mint új tantárgy, a pedagógia sem vette nagyon igénybe időm és memóriám, hisz otthon akarva-akaratlan a tanítás lényegét egyrészt a rengeteg magánóra alatt, amit már tizennégy évesen elkezdtem, s nap mint nap, édesanyámtól elsajátíthattam. Pista bátyám is itt volt tanársegéd (az ország legfiatalabb egyetemi tanerője címet kaphatta volna, ha akkor valaki ezt szemmel követi) s így szabad bemenőt kaptam a fotólaborba. Ugyancsak az ő fényképezőgépével, Pampával kettesben, sorozatban gyártottuk a családról majd a sportolótársakról, osztálykirándulásokról a képeket, s még valami zsebpénz is bejött belőle az önköltségen túl. Élvezetes volt a nagyítógéppel játszadozni, hogy mi mindent lehet korrigálni arcokon, alakokon, retusálással szépíteni is ott tanultam meg, még ha kőkorszakbeli módszerekkel is. Mindez segít a képesfolyóiratok reklámai mögé látni. Talán a legnagyobb élményem a próbatanítás volt. A Papiu Ilarian ötödik osztályában, több néző, mint gyermek előtt (kolléga, tanárok, meg tanfelügyelők) mértanórán kellett a kocka, hasáb, piramis, henger, kúp meghatározását megértetnem velük. Szerencsém volt, mint mindig a döntő helyzetekben. Otthon valahonnan előkerültek a Pista gyártotta szemléltető eszközök. Nem léptem üres kézzel az osztályba, de ami ennél sokkal többet ért, az első padból valami megmagyarázhatatlan jelenségként két világító szempár kísérte minden szavam, mozdulatom. Azonnal feloldottak minden izgalmat bennem. Percek alatt a modern pedagógia (játszva tanulni) minden feltétele megvolt, learattam a dicséreteket, kerestem a két gyermeket, de eltűntek a szünet forgatagában. Hat vagy még több évre rá, amikor apósom bevezetett a társaságába, egy sebész főorvos megkérdezett, hogy ugye, én voltam az a kezdő tanár, aki a gyermekének az osztályában mértanórát tartott ekkor és így meg úgy, mert bár hányszor összejöttek a másik gyerek ugyancsak főorvos szüleivel, a két gyermek erről áradozott. Szerelem volt ez a tanítással, első pillantásra. Ebből gyógyított ki aztán a szabédi iskola s az akkori tanügyi rend egy év alatt véglegesen.

(Folytatjuk)