(Puzzle-darabok életemből)

Pampával egyszerre végeztünk, ő az egészségügyi főiskolát egy kilométerrel arrébb, s egyszerre voltak a kihelyezések is, és amikor meghallottuk, hogy férj-feleséget törvény segíti ugyanarra a helyre repartizálni (átok egy szó, de ennek abban az értelemben, ahogy ott és akkor sorsokat vert, nincs magyar fordítása), rohantunk a házasságkötő hivatalhoz. A törvény persze, hogy magyarázható, újdonsült feleségem a bizottságban kifogott egy földrajzi analfabétát, mert amikor néhány órával hamarabb én megkaptam Szabédot, rávette Pampát, hogy fogadja el Szilvást, hisz szintén a Mezőségen van, közel leszünk egymáshoz, ugyanabba a községbe, sajnos, most nincs lehetőség, de hamar s könnyen korrigálható majd a dolog. Mondta ő. A valóság akkor lett kínos, amikor megismertük az útviszonyokat. A mindig tömött és büdös buszban közel egy órát zötyögtem Szabédról oda, ha valamelyik hétvégén nem tudott hazajönni az ügyelet miatt, vagy ha néha én kaptam szabadnapot. De megtettem az utat stoppal, szekéren, lóháton, sível, biciklivel és gyalog is. Mindegyik felért egy-egy Afrika-expedícióval, s itt nem csak az útbaeső falvak és lakóinak arra emlékeztető kisugárzására gondolok, hanem az igénybe vett jármű okozta nehézségekre is. A leghosszabban a síelés következményeit viseltem, azaz bicegtem, mert a két számmal kisebb sícipő okozta körömfeketedés és elhullás több mint egy hónapra erre kényszerített. A kerékpáros ötlet végül is egy gyalogtúrává alakult, egyrészt a járhatatlan út, meg a meghibásodott kölcsön kerékpár jóvoltából. De nem ez volt, ami kiábrándított a vidéki romantikából, erről az emberek gondoskodtak.

Akkoriban, a falusi iskolákat uralták a csupán érettségivel vagy valami gyorstalpalással és nagyon jó helyi összeköttetéssel rendelkező, csaknem maffiaszerűen szervezett, félművelt alakok.A román rendőr feleségének lenni felért egy kolozsvári egyetemi diplomával. Ennek a kőnél erősebb falnak rohantam neki fejjel nap mint nap egy éven át, s akkor egy szerencsés vagy szerencsétlen betegség megadta a végleges lökést: el innen. El a faluból s a tanügyből. A milicistát és az iskola aligazgatóját meg egy tanárnőjét kivéve tiszta magyar falu volt Szabéd, a 60-as évek kisebbségellenes politikájának minden hátrányával. Hogy a falu évtizedeken keresztül ellenállt a román betelepítéseknek, a határától három-négy kilométerre felépítettek egy tiszta román települést, Bazédot, és az ottani gyermekek a szabédi iskolába jártak, ezzel megszűnt az iskola magyar volta. Azonnal szükség lett román tanerőkre, és ha már vegyes iskola, jogos a román aligazgató. Számtantanárnőnek a román rendőr érettségizett felesége is jó, ezt nem merte senki kétségbe vonni. Amikor én odakerültem, az ötödik osztályos gyermekek nem tudtak még az ujjaikon sem összeadni tízig, e kétségbeejtő állapotok valahogy elkerülték az ott inspekciózó tanfelügyelők figyelmét. S az iskolához tartozó három falu, Szabéd, Bazéd és Kölpény gyermekei sorsát, akárcsak a hindu páriákét, le kellett szűkíteni, otthon maradnak a kollektívben kihordani a trágyát vagy ingáznak, a városba szegődnek segédmunkásként, ehhez nem kell az algebra meg mértan. A többi tanerőt is uralta az állandó félelem, a Peda ontotta a friss diplomás végzetteket, s ők 10-15 évvel a nyugdíj előtt ki voltak téve a veszélynek, hogy alacsonyabb beosztásba kerülnek, vagy ami még rosszabb, vissza a falu kínálta munkalehetőségekhez, ezt véd- és dacszövetséggel próbálták elodázni. Barátságosan meghívták az új tanerőt a bodegába egy kupica valamire, s ha nem ismerte a vegyes bénító hatását, hamar az asztal alá került, másnap már tudta az egész falu, hogy súlyos alkoholista az új tanár, nem lehet a gyermekek sorsát rábízni, s a szülői közösség a rendkívül összehozott gyűlésen kérte eltávolítását. Beindult a mobing (ezt a fogalmat csak 30 évvel később fedezik fel nyugaton), a tanári szobában tárgyak tűntek el, s az új tanár fiókjában találtak rájuk, s itt már a tanári közösség felháborodása űzte el az ártatlant: nem jelentik tovább a dolgot, de a következő tanévre keressen más munkahelyet. Ezek ellen felvértezett a távozó, megcsömörlött előd, de a félművelt emberek, ha valakit el akarnak űzni, nem ismernek lehetetlent. Rámsózták a rajzórákat (de tanítottam tornát, alkotmánytant, éneket is), mert a milicistafeleségtől nem vehették el egészen a számtan katedrát ő pedig mást nem vállalt. Mikor a vasárnapi foglalkoztatáson, szabadtéri rajzra az iskola udvarán a gyermekek többsége a falut uraló templomot rajzolta le, azonnal feljelentettek. Hetekig jártam a kálváriát a megyei tanfelügyelőségre, míg lemostam magamról úgy-ahogy a rám aggatott “klerikális nevelő” jelzőt. Persze, azonnal előjött, hogy édesapám pap volt, és ők már várták, mikor bukkan elő belőlem az osztályellenség, ilyen és ehhez hasonló baromságokkal rágalmaztak, aztán valahogy elsimult az egész, amikor az osztályaim megnyerték a megyei matekolimpiát s a lány röplabda-válogatottal is sikeresen szerepeltünk egy iskolák közötti versenyen. Nem kaptam prémiumot, még csak nyilvános dicséretet sem, de a mobing ebben a durva formában megszűnt, maradt a teljes kiközösítés, soha családi jellegű összejöveteleikre engem nem hívtak, a dzsungeltelefonon terjedő hírek, hogy mikor jön a következő ellenőrzés, hogyan lehet magasabb fizetési osztályba vagy bármilyen előnyhöz jutni, hozzám nem értek el. Igaz, akkor még annyira lefoglalt a tanítás, a nevelés szenvedélye, hogy észre sem vettem, mi folyik körülöttem. Szívós munkával próbáltam megszüntetni a pionírszoba fedőnév alatt működő kínzókamrát. Minden iskolának kötelezően volt egy ilyesmije, ahol a felvonulásokon vagy gyűléseken hordozott tablókat, jelmondatokat, kartonra vagy préselt lemezre festett rigmusokat, dobokat, kürtöket tárolták, itt tartották a nagy ritkán összehívott osztagfelelősök gyűléseit is. Már nem emlékszem pontosan miért, de mintha az aligazgatótól azt a magasztos feladatot kaptam volna, hogy csináljak rendet a pionírszobában. Egyik órám végén odaszóltam egy gyereknek, hogy a szünetben jöjjön le, gondoltam, kettesben könnyebben fog menni. A gyermek elsápadt, reszketni kezdett, könyörögve kérdezte, de hát mit csináltam, tanár elvtárs? Miért hív engem oda? Ekkor tudtam meg, hogy már évek óta a makarenkói pofonok itt csattannak el s a legsúlyosabb büntetés, ha valakit oda hívnak a szünetre. A kollégák, ha csak figyelmeztetik a tanulókat a szobára, már csend lesz a teremben. Egyáltalán nem voltam meglepődve, amikor a napzáró rövid gyűlésen senki nem tudott erről, s naivságomnak tulajdonították, mindent elhiszek, amit a gyermekek kifantáziálnak, de ettől a naptól megszűnt a kínzókamra s ezzel a célomat elértem.

Felejthetetlen marad a szabédi sár. Ha csak egy nap esett, a tetőn megálló busztól az iskoláig az egy kilométert közel egy óra alatt lehetett lecuppogni. Agyagos, sárga, mély, cipőt és lelket lerántó massza. Ilyenkor még a traktorok is óvatosan s többnyire mégis el-elakadva kínlódtak a főútról a faluba. Ha jóhiszeműen megpróbáltam kövekből, féltéglákból kirakni egy ösvényt a háztól, ahol laktam az iskoláig, másnapra már elnyelte a feneketlenül mély agyag, s megismételhettem szállásadóim fejcsóválása mellett akárhányszor, az eredmény ugyanaz volt. Valami átok ült a Mezőségen. Csizmát kellett vennem s a félcipőm csak az iskolában köszönt a talpamnak vissza, esténként óra hosszat vájtam, mostam a csizmáról a sarat. Az első hetek odisszeáját, amikor az iskolai szertárban aludhattam, már leírtam. Nagy minőségi lépésnek bizonyult, amikor egy vaskályhával fűthető, víz és villany nélküli kamrát, 125 lejért hónapjára (720 lej volt a havi fizetésem) kibérelhettem. Zavart, hogy közvetlen szomszédságomban volt a latrina s a szagokat zajok is kísérték klasszikus, de nem szimfonikus változatban. Talán innen lopta be magát egy léggyel a leptospirózis, és juttatott a vásárhelyi fertőzőklinikára kevéssel az évzáró előtt. Ott volt időm eltűnődni, hogyan tovább. Köszönet az akkor hatodéves Gönczy Péter barátomnak, aki kitűnő detektívmunkával rájött, hogy mi a bajom, s megmentett az addig ismeretlen diagnózissal járó összevissza kezelés már-már ártalmassá váló következményeitől. Akkor született meg az elhatározás, feladom nevelői ambícióimat s felvételizem a brassói mérnöki kar faipari szakjára.

(Folytatjuk)