Mackó túl sok mézet zsákmányolt és falt fel. Telt-múlt az idő, és a sok édesség megbetegítette. Bagoly doktor meghagyta, hogy inkább csak almát, körtét, birsalmát egyen, abból se túl sokat, mert a cukor „a vérére ment”. Erre a figyelmeztetésre Mackó nagyon elkeskenyedett, és folyton csak az édességek jártak az eszében. Arra is gondolt, hogy hányszor megszúrták őt a Méhek, márpedig a Méhek életükben csak egyszer szúrnak, utána elpusztulnak. Hány meg hány Méhecske halálát okozta féktelen torkoskodásával! Amint így gondolkodott, álom jött a szemére, és egy furcsa Álomországban találta magát, ahol barna volt a zászló és sárga volt az ég, a háztetőn pedig csikorogva-nyikorogva pörgött egy piros KOKAKAS, aki tetőtől-talpig cukorból volt. Éppen ebédelni kellett Mackónak, és egy Pingvin hosszú tálcát tett elébe, azon meg három palacsinta tornyosult, mint három, csokoládéval leöntött vitorla. Ezen a három csokoládévitorlán szeretett volna Mackó tovább utazni Álomország belsejébe, de ahogy megkóstolta, már ébredt is fel. Igen keserves volt ez az ébredése, mert a csokoládévitorlák csak annyira voltak édesek, mint a levegő. Eszébe jutottak az oktalanul elpusztult Méhecskék, és kiment a tisztásra. Ott agyagos földből megmintázott egy kisebb kupacot, aztán pálcikát szúrt a végébe, arra meg szalmaszállal keresztben hozzáerősített egy kisebb pálcikát, hogy olyan legyen, mint egy fejfa.

— Szervusz, Mackó! Kit temetsz? — kérdezte Nyuszi — Méhecskét?

— Itt nyugszik Palacsinta — mondta a bánatos Mackó.

Budapest, 2012. IX. 20.