Olyan az életünk, mint ez a kép:
a varázshó elolvad, s a szemét
a felszínre ér; még fagyos föld felett
ringatják céltalanul a szelek,

majd enged a talaj, ömlik a sár.
Olyan az életünk, mint ez a táj:
pőreségét semmi sem rejti el,
se lomb, se fű, se hófehér lepel.

De a táj pőresége átmenet:
győzni fog a zöld a szürkék felett!
Rügy pattan, gólya, fecske hazatér,
csírák kardjait élezi a szél,

ezer csillagszívű kicsi virág
illatától szédül meg a világ,
hogy tavaszból kirobbanjon a nyár.
Csak a mi életünk marad kopár.

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 47. sz.)

1. Pusztai Péter:
   2012. szeptember 24. 07:27

   Szép.P

2. Marianna:
   2012. szeptember 24. 17:44

   Nagyon jó vers!

3. Gyárfás András:
   2012. szeptember 25. 03:26

   „csak a mi életünk marad kopár”.
   Na nem.Az enyém sem ,a családomé sem,és még nagyon sok sem sem.Vagy az zavar,hogy nem látom azt a „képet”?

4. Cseke Gábor:
   2012. szeptember 25. 04:49

   Szerencsés ember, aki nem képes magára venni a költő ingét! Van ilyen, de ez mit sem változtat a világon. Amit a vers kifejez, azt mesterien teszi…