2012. IX. 22. / 16:49’/UTC = 18:49’/CEST = őszkezdet

Nyáron van miről írnom: eszembe jutnak a csodálatos és a keserves élmények. A csodálatosakban is van kellemetlenség: az utazási láz, amelyet többször hasonlítottam egy lenyelt alumíniumkarikához: nyom, ám nem fúrja ki a gyomromat. Keserves nyaram is volt néhány: sikertelenség, gyász, megbetegedés kötődik azokhoz, de megvesztegethetetlen szabadságszeretet is.

Télen is van miről írnom: varázslatos gyermekkori karácsonyok, soha meg nem rozsdásodó játékszerek, délutáni torta- és süteményevések (tésztaevések), otthoni vendégeskedések jutnak eszembe ilyenkor, de felidéződik a családi melegségnek a már kamaszkorom előtt felfeslő ponyvája, amikor megéreztem, hogy az Angyal és a Mikulás hatásköre nem terjed ki a felnőttek társadalmára.

Az átmeneti évszakok problémaköre ismét más. Ha a tavaszra gondolok, megkülönböztetek kora tavaszt, átlagos „kikeletet” és késő tavaszt, meleg nyárelőt. Ha kora tavaszra gondolok, eszembe jut, hogy ha a város határáig sétáltunk valami miatt, sár volt, itt-ott hókupacok olvadoztak és kezdet érződni a föld szaga. Tavasz közepén, április táján mindig eszembe jut gyermekkorom vagy kamaszkorom talán legnagyobb terhe, egy orvosi rutinfeladat: a biciklizés közben eltört bal kulcscsontom műtéti orvoslása; a beavatkozás előtti nagy szorongásom és a csontszegecselő operáció utáni hatalmas megkönnyebbülésem. Késő tavasszal, orgona- és bodzaéréskor eszembe jut a velünk élő nagynéném pünkösd hétfőjére eső halála, mely aztán egy eljövendő utazási lázba torkollott.

Most közép-európai nyári időszámítás szerint 18:43’/44′ van… 18:49’/CEST-kor köszönt be az ősz, tehát pár percig még nyár van, bár a redőny mögött az előbb felhangzott a ritkás csepergés. Ősszel nehéz bármit is megragadnom. Ivókultúrám nincsen, dionüszoszi bordalokat aligha fogok magamból kisajtolni, elég számomra a rádióvezérlésű óra nulladik másodpercében, pontosan 18:00’00″/CEST-kor bevett 0,25 mg Xanax meghitt megéneklése, ásványi szürete. Olykor eszembe jut az iskolakezdés ilyenkor, de nem szerettem iskolába járni, szomorú voltam szeptemberben. Mégis: az új tolltartó fenyőillata, a még mártogatós toll tintaszaga, a tanterem parkettkockáinak lenolajszaga utólag megszépült. Ha most azt mondom, hogy ŐSZ, furcsa módon, egy egész jelentéktelen eseménysor idéződik fel bennem: édesapámmal sétálunk és főleg autóbuszozunk, aztán visszafelé jövet, egy üzlet kirakatában talpaspohárba öntött csokoládépudingot látok tejszínhabbal. (Romániában cukrozzák a tejszínhabot, emiatt Magyarországon először idegennek éreztem a semleges ízű tejterméket.) Aztán a Széchenyi tér felé sétáltunk falusias fiatalok közt, ahol kék papírral bevont lemezekkel zárták el a termés napjára előkészített Mihai Viteazul (= Széchenyi) teret. „Kék papírba vonták a teret” — gondoltam –, ugyanis tankönyveimet pont ilyen papírba kellett bekötnöm, és valószínű, hogy ebből az anyagból túltermelés lehetett –, mindent abba vontak, a szószedettől a piactérig. Az ősznek nincsenek nagy várakozásai, féktelen kalandjai, meghittsége is kőhöz legyen mérve. Bizonyos szépsége azonban kétségtelen. Az iskolai autóusz órajárás iránt kanyarodik felfelé a kisbányai szerpentinen, és balkézt ugyanannak a bokornak más-más színű leveleivel találkozunk; írtam is fogalmazásórán, hogy a természet piros-sárga-zöld trikolór ruhát ölt.

Budapest, 2012. IX. 22. / 19:08’/CEST