(Puzzle-darabok életemből)

Az első bálokat még nem követte a hazakísérés rendkívül izgalmas aktusa, hiszen a lányok többnyire nem jöttek egyedül s ha a garde-de-dames a bál végét nem tudta kivárni, csoportokban mentek haza felnőtt kísérettel, így fölösleges volt felajánlani lovagi szolgálatainkat. Később az utolsó tánc döntötte el, hogy lesz vagy nem lesz hazakísérés. Csak azt a lányt kísérhetted, s csak attól is volt úgymond ildomos megkérdezni, hogy megengedi-e vagy sem (ez nagyon fontos, talán erre ment ki az egész késő délutáni játszma, mert ha nagy szerencsével jártál, a búcsú után óriási ügyességet követelve, nehogy felökleljed, odahajolva – a lány merev maradt – megpuszilhattad az arcát, inkább a füléhez, mint szájához közel). Ez a még rokoni találkozásoknál is szokásos ölelkezés–csókolózásnál is jóval ártatlanabb valami. Aztán amint lenni szokott, csókká nőtt fantáziánkban ez az egész, s valami titkos hírcsatornán át, hétfőre már tudta az egész osztály és meg is jelentek itt-ott a feliratok, hogy X szereti Y-t… Én tizenöt éves lehettem, amikor Pampát hazakísérve az erre a legideálisabb házba (a kivilágítatlan, zárt lépcsőházzal) megtörtént a már ezerszer nagy irigykedve Mikitől hallott csók. Első dolgom volt az utcasarki villanyoszlopra szerelt pléh szemétládába úgy belebokszolni, hogy véres lett négy ujjam s a láda behorpadt, én nem éreztem fájdalmat, teljes önkívületben tántorogtam haza, s csak édesanyám kérdezett rá, kötözés közben, hogy milyen bál az, ahol az ujjbütykök összezúzódnak? Az első bálokban kialakultak a zsúros csoportok is, igaz, nem csak itt, mert a szülök ismeretségi köre is nagy szerepet játszott, kit hova hívtak. Az akkor még szokásos fiúzsúrokról sokat nem írok, mert a világ legunalmasabb és legfölöslegesebb eseményei lehettek, a kötelező mazsolás kalács, kakaó mellett társasjátékok, amibe mindenkit bevontak és ezzel mindenkit csak untattak, s ráadásul még a szép ruha kötelező viselete, meg a friss fürdés előtte, jaj s aztán nehogy szégyent hozz ránk, talán ez minden, ami megmaradt. A mazsolás kalács utálatát örökölte a fiam, amikor Sepsiszentgyörgyön elcipeltem (miért legyen neki jobb sorsa, mint apjának volt) az első fiúzsúrjába, a háziak megkérdezték szereti-e? Igen, csak a döglött legyeket tessék kivenni belőle, volt a válasz… Zsúrba meghívót legalább két héttel az esemény előtt és nagyon protokolláris formában kaptunk, éppen csak nem nagykövetek tolmácsoltak, először a szülők egyeztettek, kiket és mikor, a zenét ki hozza (csak Czakó Bumbiéknak volt saját tekerős patefonjuk vagy gramofonjuk), a menü az már egyenruhás, szendvics s torta, szörp…

S most Marika emléktöredékei egészítik ki a hangulatot: “Nem tudok semmi derűset felidézni a lányzsúrokkal kapcsolatban. Érdekes módon a rossz végletek inkább megmaradnak, ha valami bántó történt vagy esetleg bűntudatot ébresztő élmény. Keserű szájízzel maradtunk Édesapámmal, amikor egyetemi tanárék (M. ZS.) lakásán zsúroztam, értem jött és örömmel fedezte fel, hogy a belső szobában a felső tízezer összeszokott társasága bridzsezik a hatalmas füstfellegben.. Mint játékos s a társaságot különösen kedvelő, elvárta, hogy betessékeljék, de a kedves háziasszony sok mosoly kíséretében az előszobában szóval tartotta, amíg én öltözködtem, és ennyi. Leplezetlen volt a csalódása és nem is titkolta, panaszt tett Édesanyámnak otthon. A zsúr egészen úgy zajlott, ahogy te leírtad. Bűntudatot viszont akkor éreztem, amikor az ugyanazon utcában lakó jómódú cipész (kétszintes családi házat épített a három lánya számára) meghívott lányzsúrba, ahol hamarosan előkerült a cigaretta. Mindenki hősi gyakorlottsággal szívta. Megrémültem, hová keveredtem és most már hogy fogok megállni a lejtőn… Azt próbálom felidézni, hogy a nálunk tartott zsúrt hogy sikerült úgy lebonyolítani, hogy ti nem hiúsítottátok meg?! Valamit csak kellett csináljatok? Aztán az első komolyabb, már fiúkkal együtt tartott buliba eljött az abszolút úrifiú, Konczwald, szépfiú s jó tanuló, s a következő szavakkal hívott meg, pechemre Miki előtt: Mária, tisztelj meg jelenléteddel szombaton… Attól kezdve nem volt maradásom a házban, Tiszteljmegmária lettem s Konczwaldot végképp töröltem a listáról. “

Tulajdonképpen Miki kellett volna bevezessen a társasági zsúros életbe, de mire mi, a kisebbek odakerültünk a korban, ő már annyira elvágtatott az élvezetekben, hogy a mi hiányos nemi felvilágosításunk ezt nem tette lehetővé, így csak Pista szenvedte el az önzetlen testvéri segítséget. Édesanyám többszöri unszolására magával vitte, úgy emlékszem, a közelbe, Zajzon Bandiékhoz, s ott már nem mazsolás kalács volt, hanem diólikőr, akárcsak húsvétkor, s a felnőtt világ is házon kívül volt aznap este, így villámgyorsan rátértek az ártatlan játékokra. Vonatozás, elöl állt a házi fiú s maga mögé szólított egy lányt az egy fiút s így tovább, míg kialakult a szerelvény, aztán az első küldött hátra egy csókot vagy többet az végigszaladt a „vagonokon” s jött vissza, míg az első túr után a párok már nem adtak tovább semmit, hanem egymásra tapadtak s csak tolattak. Pista mint a legkisebb és pluszmeghívott ott maradt egyedül a sor végén s még csak meg sem sértődve, hanem bölcsen, marhaságnak ítélve, mint ahogy már otthon előre jósolta, hazalógott s ezzel jó időre a zsúrtéma be lett fejezve. Ahogy nőttünk, úgy váltak merészebbé a zsúrok is. Felejthetetlen marad számomra a kövesdombi, ahova csak osztálytársak voltunk hivatalosak, de sajnos rossz politikusként az IMSZ-titkárnőnket elfelejtette (vagy okosan kihagyta, mert mulatni akartunk) meghívni a szervező s másnap már hívattak a természetrajzszertárba: hogy is volt Gyárfás a tegnap, ki oltotta el a lámpát? A világ legártatlanabb zsúrján valahogy közmegegyezéssel lépni akartunk egyet az izgalmak felé és ezt úgy láttuk a nagyobbaktól, hogy sötétben teszik, tehát leoltottuk a lámpát, de minden ment tovább, mintha nappali fény lett volna, csak sötétben voltunk, s ez már az első lépés volt az orgazmus felé. Na, erről kellett beszámoljak, K. Zoltán osztályfőnökömnek a szertárban. Szóval nem beszél!! Na, majd beszélni fog!!! S még aznap délutánra az órák után összeterelték a kilencedikeseket a díszterembe. A zsúrosokat a színpadra állították, mint legalábbis hazaárulókat. Újra válaszolnom kellett a szertári kérdésekre. Először bevallanom, vagy magamra vállalnom a villanyleoltást, s utána a miértre azt mondtam nagy bátran, hogy egy olyan pont az arcunkba lógó körte volt, ami nagyon bántotta a szemünket és állandóan beleütöttük a fejünket, na meg a villanyfogyasztást is korlátozni akartuk és így tovább. Röhögésbe fulladt a vallatás, de a magaviseleti jegyem látta kárát, s fogadalmat is kellett tegyünk, hogy többet soha, de soha… Az osztály kiközösítette a besúgó IMSZ-titkárnőt, hosszú ideig törte magát, rendezett ő is zsúrokat, de oda egy vagány sem ment el… Újabban egy kommunikációs szemináriumon vettem részt Zürichben s erről jut eszembe, hogy tizenvalahány évesen, hogyan tudtuk olyan tökéletesen megérteni egymást magunk szerkesztette nyelveken. Kezdődött madárnyelvvel; tupudsztepemapamadárnyepelevenbepeszépelnipi?”de ezt hamar eluntuk, mert ha nem is olyan hadarva, mint mi, a profik, de mindenki értette és így érdektelenné vált s jött a szavak fordítva való sorolása (gondolkodás nélkül gyorsan)„tim látdnom, ik nöj?”s na persze nem ilyen rövid kis tőmondatokat, hanem szépen, folyamatosan, akár a leckét mondtuk volna fel. Hamarosan, ezt is mindenki értette, gyerünk, most a szavakat kettéosztottuk s a második fele előre; regye anijátsz ed dülegye. Egy hétre rá, a második felét fordítva vagy kinek hogy jött, és a társ kellett rájöjjön, hogy ez most melyik titkos beszéd. Csak a nagy ellenség, a tanáraink nem tudták, hogy mi ez a halandzsa, a szünetben még szabad volt lozinkamentesen játszani s tudatlanul logikát fejleszteni. A játékainkat mi találtuk ki és a szabályokat is hozzá, s jobban tiszteltük, mint ma a felnőtt társadalom a törvényeit, a kiközösítés fenyegette mindazokat, akik megszegték, s ez pokolian fájó büntetés volt, még ha csak rövid ideig is tartott. Hamar megbocsátottunk egymásnak, kellett a játszótárs. S volt egy varázsszó, a pű pű, nem járja. Ezt, kellett volna átmenteni a felnőtt társadalomba. Ha játék közben valami nem tetszett, újrakezdést vagy szabálymódosítást akartál elérni, kimondtad és befagyott minden. Összeült a kupaktanács és kezdődhetett elölről minden, s a nagy demokrácia jegyében nem a többség nyomta el a kisebbséget, hanem kompromisszumok születtek mindenki megelégedésére… Már az érettségi előtti utolsó tanévben jártunk, amikor hárman összeálltunk, Galbáts, Gönczy, Gyárfás. A szünetekben gyorsan megbeszéltük, hogy a folyosót elöntötte a Nílus. Csak mi hárman tudjuk ezt, és röhögtük, hogy a sok marha nem látja a rájuk leskelődő krokodilusokat és nyugodtan eszi a tízórait. A vízszint is mind nőtt, csak mi voltunk egy biztonságos szigeten, és láttuk, hogy lepi el már az első emeletet, majd egészen az iskolát, s csak mi éljük túl a katasztrófát, s mindezt testbeszéddel, szavak nélkül, nehogy a többiek rájöjjenek, hogy min röhögünk, és ez volt a lényege az egésznek, hogy ette őket a nyavalya, min röhög megint ez a három hülye? Pattanásig feszült bennünk az izgalom, s elég volt egy beköpés, mint amikor a falnak lapulva néztük a többieket s latolgattuk mikor éri el őket a vész, egyikük a köveket rugdosta, nem is sejtve a veszélyt, Péter megjegyezte, „mindegyikbe egyet”, erre kirobbant belőlünk az ordító röhej. Valami olyan abszurd humor uralkodott, amit később Karinthynál olvastunk. Az osztályunk hírhedt volt a beköpéseiről és csak az a tanár tudott zökkenőmentesen tanítani, aki humorérzékkel állta vagy megválaszolta az állandóan érkező jó vagy rossz beszólásokat. Mai értelmemmel sajnálom azt a fiatal lélektantanárnőt, akit frissen az egyetem után ki tudja, milyen kapcsolatoknak köszönhetően a Bolyaiba és pont a mi osztályunkba tettek. Első óráján valami remeket akart nyújtani és a lélektan rejtélyeit boncolgatva elmesélte, hogy a világháború előtt egy szovjet gyermektestvérpárt szétválaszt a sors és valami bonyolult történet során egyikük az orosz hadsereg, a másik a német hadsereg tisztje lesz. Az orosz foglyul ejti a németet és ki kell végeztetnie, s itt a tanárnő a végtelenségig fokozta a drámát: képzeljék el, az orosz testvér mielőtt tüzet vezényelt volna… Itt jött a lélektani szünet, de a padok közül a beköpés is ”vizelyt“ vezényelt. A tanárnő felsikoltott, kirohant, igazgató, nyomozás, ki mondta, miért mondta, s az osztályunkba többet nem jött órát tartani, de hamarosan az iskolát is elcserélte, túl nagy cipő volt a Bolyai…

Maradjunk még az iskolai éveknél és a várva várt vakációkat idézzem fel. Most hirtelen ez a “várva várt” zavar meg, igen, az egész fiatalságunk (s talán életünk is?) azzal telt, hogy vártunk valamire, hogy teljen el az idő. Jöjjön a vakáció, jöjjön a következő év, legyünk nagyobbak (nagyobbnak lenni valami különösen jónak tűnt). Érettségizzünk már le, végezzünk már az egyetemi tanulmányokkal, jöjjön az első kereset, szabadságok, utazások, házasság, gyermek stb. Vártunk, vártunk s hajtottuk az időt, hogy teljen, s valahol elveszett a fék, és bár megjött minden, amire vártunk, a következő időpontra való várakozás elvette a beteljesülés élvezetét. Az én vakációim többnyire az édesapám vagy édesanyám hálás falusi tanítványainál teltek, nem mindig önzetlen meghívások voltak ezek, mert emlékszem az ákosfalvi molnárnál töltött pár hónapra , az egyszülött fiukat kellett orosz pótvizsgára felkészítenem. Kezdtük úgy, ahogy a nagykönyvben írva van, az alapoknál, és aztán jött volna a nyelvtan s hosszabb szövegek, de már az első hét után észrevettem, hogy teljesen reménytelen, valami allergiája volt erre a nyelvre, egy szó sem ragadt meg, pedig izzadt, és akart és biflázott, de semmi. Hétvégén, amikor hazamentem, felkerestem az orosztanárt, ki maga is bánta, hogy elvágta, de nem volt mit csinálni, az osztály előtt járt volna végleg le a tekintélye, ha olyasvalakit átenged, aki soha a feleltetésekre egy szót sem szól és a dolgozatfüzetét üresen adja vissza. Megkértem, egyezzünk ki öt szóban, amit Ferivel valahogy bemagoltatok napi három órányi verítékes tanítással s az legyen az őszi vizsgatétel, ahol úgyis csak ketten lesznek. Némi szilvapálinka, meg egy pár zsák liszt a papa részéről aztán sikeressé tették a „vizsgát”,és én is élvezhettem a roppant izgalmas malom, malomárok, saját villanytelep stb. nyújtotta újdonságokat, na meg a mindennél jobban szeretett mezítláb járást.

(Folytatjuk)