avagy a külügyminisztérium színeváltozásai

Kulturális örökségünk része

Majdnem harminc évig volt munkahelyem a magyar Külügyminisztérium; több nyitott napon is vállaltam idegenvezetést – most ezek tapasztalatai alapján olvasóimat igyekszem elkalauzolni a Bem-rakparti épületben. Így él ugyanis a köztudatban (Sík Endre egykori külügyminiszter „Bem rakparti évek” című 1970-es bestseller memoárkötete ráerősített e helymeghatározásra), bár az épület egyik bejárata sem nyílik a rakpartra.

A protokolláris (miniszteri) kapu a rakpartra futó kis Bem József utcáról, a főbejárat pedig egy ideje a Bem-térről van; nyílnak egyes szolgálati bejáratok a budai Fő-utcáról is – ez a négy „közterület” határolja az épülettömböt.

A séta előtt – és alatt is – kisebb-nagyobb diplomáciatörténeti-külpolitikai-protokolláris-szervezési kitérőket engedek meg magamnak a minél teljesebb kép fölvázolása érdekében.

A külügyminisztériumok szerte a világon viszonylag zárt intézmények; a külügyérek világa mindig is zárt volt és a rajtuk kívüli világtól sokban eltérő. A diplomácia irigyelt, szidott, csodált, lenézett szakma évszázadok óta – és mindig valós vagy vélt titkok lengték körül. Ezért is kíváncsi rá sok kívülálló – és ezért volt sikeres mindeddig a Kulturális Örökség Napjai keretében a magyar Külügyminisztérium épületének megnyitása a nagyközönség előtt.
Idén is egy szeptemberi hétvégén (15-16-án) állt nyitva a minisztérium főépülete.

A kezdeményezés – természetesen – európai: az Európa Tanács javasolta majdnem harminc éve, hogy irányítsák a nagyközönség figyelmét az adott ország szellemi értékeire, kiemelten az értékes épületekre, ezek közül is azokra, melyek soha sem, vagy nem mindig látogathatók (köz- és magánintézmények, szakrális terek, lakóépületek). Tehát a rejtélyesség előbbre valónak tűnik, mint a műemléki érték – ha a kettő összefonódik, nagyobb a siker. A kezdeményezés egyik itthoni leágazása a Százéves Házak nyitott napjai.

Volt egyszer (van még..? lesz még..?) egy intézmény: a Kulturális Örökség Hivatala, számtalan fontos hatáskörrel és lehetőséggel. Jóbarátom felesége dolgozott ott a hivatal és ő maga aktív korában – ő hívta fel figyelmem a nyitott napokra. Talán „tárgybani” feljegyzésem is közrejátszott az első nyilvános külügyminisztériumi séta létrejöttében, évekkel ezelőtt. Azóta a kezdeményezés kissé halódni látszik illetve kissé „gagyisodik” (a százéves házak programjának félreértelmezésével).

A magyar diplomáciát a második világháború utáni évektől irányítják a Bem-rakpartról.

Noha diplomácia az ókor óta működött, a külügyminisztériumok intézménye a szuverén államokban csak a XVIII. századtól épült ki. Az első magyar külügyminiszter gróf Batthyány Kázmér volt, az 1849-es, Habsburgokat trónfosztó Szemere-kormányban; neki még nem volt épített „infrastruktúrája” – első diplomáciai szuverenitásunk nagyon rövid ideig tartott. Legközelebb Trianon után lett önálló magyar diplomácia – a minisztérium a Várban, a valóban díszes Dísz-téren épült meg; Budapest ostromában földig rombolták, és nem építették (még) újjá. A háborút követően kevés alkalmas épület maradt az új magyar diplomácia központjának – a pesti Szabadság-tér egyik volt banképületében kialakított ideiglenes székhely után kapta meg az ötvenes évek elején a Számvevőszék budai, Duna-parti kis palotáját.) Magyarország külpolitikája a rendszerváltozás óta az európai integrációnak és együttműködésnek, a jószomszédsági kapcsolatok elmélyítésének és a határainkon túl élő magyarság érdekvédelmének hármas pillérén alapszik. A külpolitikát a kormányzat útmutatása alapján maga a minisztérium viszi, szakmailag és nyelvileg jól fölkészült, diplomáciára szakosodott honi köztisztviselői gárdájával és a külképviseleteinkre kiküldött munkatársaival.

Szerte a világon díszes épületekben vannak a külügyminisztériumok – kedvelik az ódon, ám fenséges hangulatú palotákat – a külföld követeinek szebbik arcunkat illik mutatnunk (országimázs). A Duna-parti házat eredetileg a Magyar Királyi Legfőbb Állami Számvevőszék (LÁSZ) részére építette a Monarchia a múlt század elején (a külügyeket akkor közös minisztérium irányította a bécsi Ballhausplatzról, a mostani osztrák kancellári palotából). Ez a békeidőkből itt maradt palota a mostani hivatali épületegyüttes magja – időközben egybeépült vele a négy utca által határolt blokk másik három (eredetileg lakó-) épülete is. Az idők folyamán a minisztérium kinőtte ezt a blokkot is: az új épület nem messze, a Nagy Imre-téren épült fel.

(A minisztériumhoz tartozik még a Gellért-hegyen külpolitika-tudománnyal foglalkozó Magyar Külügyi Intézet és néhány kisebb bérlemény városszerte.)

A minisztérium arculatát az új épületszárny megépülése óta (jó tizenöt éve) a Bem-téri főbejárat jeleníti meg – közönséges irodaépületnek tűnik (ahogyan az is), finnyásabb építészek szerint nem kifejezetten szép (mint ahogyan valóban elég rideg, jellegtelen és ronda – de ez szigorúan magán-véleményem. Kép az írás végén.)

A Bem-téri épületben van a nagy aula, amely helyet ad az állománygyűlésektől a fogadásokig különféle népes rendezvényeknek. Innen indul épületnéző, a diplomáciát is bemutató sétánk. Az aula fő dísze négy mellszobor – három gróf és egy polgár portréja. Itt van az első külügyminiszter: Batthyányi Kázmér (egykori várában, az én városomban, Siklóson nyugszik); a leghíresebb magyar diplomata, Andrássy Gyula (egyben a Monarchia „közös” külügyminisztere); az első magyar diplomaták legjelesebbike: Teleki László (1848-ban Párizsban képviselte Magyarországot; nevét viseli a Külügyi Intézet is). A negyedik nem arisztokrata és nem is magyar: Povl Bang-Jensen dán diplomata, rejtélyes és korai haláláig az 1956-os magyar forradalom ügyét vizsgáló ENSZ-bizottság másodtitkára.

Saját „szobruknak” tartják a külügyesek még Bem apónak a téren álló emlékművét is (az aulából kilátni rá), amely – különösen 1956 óta – szerves része a minisztérium mindennapjainak.

Egy emelettel feljebb van – decens csigalépcsőn megközelíthető – a másik nagy befogadású helyiség is: a konferenciaterem, amely egykoron a Sicambria Turul Polgári Egyesület tánciskolája és táncterme volt. (A Sicambria név – kevesen tudják – ugyanazt jelenti, mint a XIX. század óta az Aquincum: a középkor folyamán – és később is – így nevezték a fővárosunk helyén a római korban állt települést.) Az egykori táncteremben szoktak összeülni évente tanácskozásra a misszióvezetők (nagykövetek, főkonzulok), akik a külképviseleteinket irányítják – hogy megbeszéljék a következő évi diplomáciai „táncrendet”…

Régi hagyomány a világ számos országában, nálunk is, hogy a kormányzati és más középületeket jeles műalkotásokkal díszítik. Tulajdonképpen „maradékról” van szó: a különböző múzeumok és más gyűjtemények olyan értékes darabjairól, melyek a „nagy” kiállításon már nem férnek el,. A pincénél-raktárnál azonban méltóbb – és a műre nézve is kedvezőbb – elhelyezést jelentenek a középületek; a mi esetünkben a minisztériumon kívül még a külképviseletek.

Vagyis az itt látható műalkotások tulajdonképpen kölcsönben vannak csak nálunk (egyfajta kulturális lízing keretében, tartós letétként – a kölcsönző művészeti intézmény szigorú szakmai ellenőrzése alatt), és noha csak szűk – de fontos – közönséghez jutnak el, növelik hazánk hírét-nevét, alakítják Magyarország kedvezőbb imázsát.

Sok külügyminisztériumot megismertem hosszú szakmai pályafutásom során; mindegyikben volt „nagyköveti terem” (Ambassador’s Room, sala/salón de Embajadores ) – általában egy díszes váróterem és egy még díszesebb fogadóterem a külországok legmagasabb rangú képviselőinek fogadására. Sokhelyütt még külön, díszes nagyköveti bejárat is van (ez a mi esetünkben a „számvevőszéki” kapu). Nálunk a várakozásra a miniszteri előtér van kijelölve, fogadásra meg a miniszteri dolgozószoba.

Az előtér festményei közül kiemelkedik Kaufmann Izidor életképe, az Erdei vadászok. Az Osztrák-Magyar Monarchiában Aradon született, később osztrák állampolgárságú, Bécsben élt művész gondosan kidolgozott, naturalisztikus életképeket és tájképeket, fotografikus hűségű portrékat festett, a galíciai zsidóság életének ecsettel író krónikása volt.

A váróteremből a miniszteri titkárságra – a miniszteri titkárnők birodalmába juthatunk. Itt a klasszikus titkárnői feladatokat végzik: telefonásások, levélírások, programszervezések, hivatalos és hívatlan látogatók kezelése („csak a testemen keresztül”)… Van egy „érdemi” titkárság is, azt Miniszteri Kabinetnek nevezik, élén a kabinetfőnökkel.

A „titkár” egyébként – nemtől függetlenül – diplomáciai rang is. A diplomáciai rangok a következők (alulról kezdve): attasék, titkárok, tanácsosok – osztályokba sorolva; a beosztott diplomaták között a legmagasabb rangú a követ (másképpen követ-tanácsos, illetve rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter). A külképviselet vezetőjét (a misszióvezetőt) a mindenkori kormány javaslatára az államfő (a Köztársasági Elnök) nevezi ki. Nagykövetségeinket rendkívüli és meghatalmazott nagykövetek, főkonzulátusainkat főkonzulok vezetik.
.
A sokszor hallott karrierdiplomata kifejezés azt takarja, hogy valaki hosszú időn keresztül dolgozott a Külügyminisztériumban és a „szamárlétra” minden (vagy majdnem minden) fokát megjárta, alulról fölfelé. Nagyon sok kollégámnak első és egyetlen munkahelye a Minisztérium… A máshonnan ide kerülteket, ide helyezetteket hívják „ejtőernyősöknek”. (Jómagam is ejtőernyősként kezdtem, de mivel majdnem harminc évet dolgoztam itt és egy híján tíz országban teljesítettem diplomáciai szolgálatot, karrierdiplomatának tartottam és tartom magam.) A minisztérium munkatársainak, a külügyéreknek többsége karrierdiplomata – azaz: szakember.

A miniszter dolgozószobája 2000-ben kapott új berendezést; az empire stílusú bútorokat eredeti minták alapján, diófából gyártották újra. Azóta valamennyi külügyminiszter változtatás nélkül megtartotta (ékes bizonyítékául, hogy van kontinuitás a magyar kormányzati illetve külpolitikában …) Az iroda egyik dísze Auguste Rodin férfiaktja – a bronz kisplasztika a Keresztelő Szent János c. nagy műhöz készített tanulmányok sorából való, több mint ötven éve díszíti a külügyminiszteri dolgozószobát. Az egyik falon Szinyei Merse Pál egyik szép plein air képe: Parkrészlet tujával – a Magyar Nemzeti Galéria tartós letétje, a minisztérium egyik legbecsesebb műtárgya. A másikon Szőnyi István: Táj szénásszekérrel című képe, a művész fiatalkori alkotása.

A miniszteri tárgyalóterem az egyetlen helyiség a minisztériumban, melynek saját neve van (2006 óta): Andrássy Gyula terem – az 1848-49-es forradalmat és szabadságharcot követő évtizedekben száműzetésben élő politikus grófról, a kiegyezés utáni miniszterelnökről, a Monarchia közös külügyminiszteréről, a világszerte leghíresebb (én úgy mondanám: egyedül ismert) magyar diplomatáról nevezték el. Ki másnak lenne itt a portréja, mint neki magának: Benczúr Gyula ember nagyságú térdképét kölcsönszerződéssel a Budapesti Történeti Múzeum adta át, ez a külügyminisztériumi gyűjtemény legértékesebb darabja.

A tárgyalón túl van az egyik helyettes államtitkár dolgozószobája: ez volt egykor a számvevőszéki elnök dolgozószobája (az elnöki íróasztal mindig úgy volt elhelyezve, hogy rálásson a parlament – a törvényhozás – épületére). Itt egy klasszikus id. Markó Károly festmény található: Erdő patakkal, két nőalakkal.

A Külügyminisztérium szervezeti felépítése hasonlít a többi minisztériuméhoz. A Minisztérium organigram-piramisa „csúcsán” a külügyminiszter illetve az államtitkárok állnak, alattuk az egyes munkaterületeket összefogó helyettes államtitkárok, akik a főosztályokba szervezett szakmai egységeket azok vezetői révén irányítják. A szakmai egységek vagy földrajzi térségek (pl. európai, amerikai, ázsiai, afrikai főosztályok), vagy nemzetközi szervezetek (EU-főosztályok, ENSz-főosztály), vagy különleges munkafeladat (konzuli, protokoll, biztonsági, iratkezelési és dokumentációs, gazdálkodási, munkaügyi és személyügyi, sajtó, belső ellenőrzési főosztályok) alapján szerveződnek. Külképviseleteink általában így állnak föl: misszióvezető (nagykövet vagy főkonzul) – első beosztott – beosztott diplomaták – adminisztratív és műszaki illetve kisegítő személyzet.

Van néhány különleges, rejtélyes, izgalmas, érdekes „munkahely” is a minisztériumban – a séta folyamán ezekbe is bepillanthatnak a kíváncsi látogatók. Ilyen a futárposta-csomagoló és bontó, ahol a szigorúan titkos iratokat kezelik, amelyeket a diplomáciai futárok juttatnak el a külképviseletekre, illetve hoznak onnan a minisztériumba. A borítékokat mindmáig olvasztott piros viasszal zárjuk (de magát a spanyolviaszt nem mi, magyarok találtuk föl). Az ötpecsétes a legfontosabb boríték, a „hét pecsétes titok” csak a mesékben fordul elő Régen, a nagyon fontos iratokat bullával (fémpecséttel) zárták illetve hitelesítették (pl. Aranybulla). Van egy válságközpont is, mindenféle elektronikus és távközlő „kütyüvel” felszerelve – természeti vagy egyéb katasztrófa, háborús feszültség menedzselésére. Közvetlen és operatív összeköttetést biztosít az illetékes hazai és külföldi intézményekkel, más válságkezelő központokkal, a külképviseletekkel. Természetesen van egy „exkluzív” étterem is, tetőterasszal – az exkluzív külügyi vendégek számára.

És van egy szakkönyvtár is – az összes részleg közül ő áll legközelebb hozzám. Korábban is sokszor fölkerestem, nyugdíjazásom óta pedig különösen sok időt töltök benne, és bizonyíthatom: kitűnő, nagyon jól használható gyűjtemény. A Szakkönyvtár ma 70 000 kötetes, korlátozottan nyilvános bibliotéka – főként a politika, a politikatudomány, a diplomácia, a diplomáciatörténet, a nemzetközi kapcsolatok témájának szakirodalmát öleli fel.
Elsősorban a Külügyminisztérium munkatársainak létesítették, külsősök külön kutatói engedéllyel látogathatják.
Az olvasóterem ablakaiból a Bem-szoborra és a Dunára lehet látni. Ezzel a látvánnyal búcsúznak el az épület látogatói is a magyar diplomácia központjától.

Akinek van ideje, kedve – nézze meg egyszer a nyitott Bem-rakparti házat!

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ