A nyugdíjfizetés napja

Nyugdíjfizetés napján öreg Dezső mindig legyalogol a városba. Régebben, amíg a felesége jobban bírta magát, ketten mentek, egésznapos ünneppé bővítették azt a jó érzést, hogy pénz áll a házhoz. De most már nagyon fullad az asszony, kicsit megerőlteti magát, és nem kap levegőt. A maga beosztós tempójával elvan a ház körül, megfőz, mos, enni ad az állatoknak, közben le-leül, de rendesen elvégez mindent.
Autóbuszra nem ül Dezső, mert az az ördög pokolszekere. Marad a gyaloglás, hat kilométer oda, hat vissza.
Lefelé még istenes, a hajnali hűvösségben még jól is esik a gyalogolás, hazafelé keményebb, terűvel a hátán megmászni a hegyet, de akkor segíti az öröm, mindig visz valami meglepetést, aminek az asszony úgy tud örülni, mint egy gyerek. Boldogságban élnek, nincs veszekedés, hangos szó közöttük.
Üvegfallal elválasztott pénztárhelyiség. Kis ablakok mögött ülnek a hölgyek, előkelően cigarettáznak, szőkített hajuk toronyba tupírozva a fejükön. Dezső fehéringes, sötétzakós paraszti eleganciája a bakancs fölött harmonikává alakuló nadrágszárral és a tövénél kibukkanó kétes fehérségű kapcával mintha ezredévek távolságából csöppent volna a modernitás világába. Az állami gazdaság pénztár-irodája csupa üveg-króm-nikkel csillogás, csilingelő írógépeken tétováznak lakkozott körmű ujjak, telexgép ontja magából a papirost, itt fütyül – ott sípol masinák végzik titokzatos belsejükben az ördögi mesterkedést. Az egyik titkárnő kávét őröl, majd elindítja a presszógépet, gőz csap ki a szerkezetből. Dezső csak bámul, míg a sorára vár. Benyújtja remegő kézzel a személyi igazolványát. Nem a megilletődöttségtől remeg, ilyenkor reggel még sokkal inkább, amíg be nem vesz egy kis alkoholt, akkor csökken a remegés, de egészen sose tűnik el. Villámgyors kézmozdulatokkal leszámolják elé piroshasú százforintosokban a nyugdíjat. – Számolja meg, bácsi! – szól a leányka az ablak mögül – Nem ám az utcáról jön majd vissza nekem reklamálni! – A remegő ujjak nehezen boldogulnak a papirosokkal, egyenként simítja a többire a bankókat, s félhangosan számolja. Szerencsére megvan, éppen. Akkor még ezekkel az ügyetlen kezekkel ki kell gombolni a zakót, a bélésbe varrt külön zsebet megintcsak gombbal küszködve ki kell nyitni, az asszony varrta, hogy el ne veszhessen, ki ne hullhasson a pénztárca, onnan előkerül egy kendőbe bugyolált csomag, letekeri a kendőt, ebben van a pénztárca. Beleteszi a pénzt, bebugyolálja a kendőbe, az egészet a belső zsebbe, a gombot rácsukja, a zakót végiggombolja, végül tenyérrel kívülről megtapogatja, a helyén, a szíve fölött a tárca. Most van eltéve a pénz.
Hetipiac a nagyközségben. Dezső egyenesen ide veszi az útját a nyugdíjjal a zsebben, először az italmérést célozza meg. Életfogytig kialakult napirendje a nyugdíjfizetési napokon fölborul, máskor mindig borral kezdi a napot, egész éjjel nem ivott, azután csak folyamatosan utána kell tölteni, mint az élethez szükséges üzemanyagot. Ilyenkor nem iszik egy kortyot sem, a pénzhez tiszta fej kell. A bádogbüfé körül élénk a társaság, a masszív, reggel is szomjas alkoholista törzsközönség most kibővült a hetipiac népével. A többség töményet fogyaszt. Dezső egy fél liter almabort kér, ez az egyetlen ital, amit palackosan árulnak, a sörön kívül, de ő boros, s nem tud pohárból inni, reggel meg végképp nem, felét ellötyögtetné, amíg az asztalhoz ér vele, a másik fele akkor menne kárba, amikor szájához viszi a poharat. Az almabor nagyon olcsó, kellemesen savanykás, a fél liter két erős húzással el is tűnik a torkában. Nagy volt a szomjúság. Dezső otthon van a társaságban. Hallgatja a beszélgetést, közben cigányzenészek óvakodnak közelebb, cincogtatják a hangszereket, hátha akad egy mulatósabb itt a kocsma közelében.
A heti nagypiacokra begyűlik a környező falvak lakossága, árusok, bazárosok, pecsenyesütők, mutatványosok, szélhámosok és zsebtolvajok is idecsődülnek, kisebbfajta búcsú és néppünnepély ez minden pénteken. Még tartják pozíciójukat az ősi mesterségek, kipakol a kékfestő, a szappanfőző, a mézeskalácsos, a lószerszám-készítő meg a fazekas, de már mind öreg emberek, alig-alig van forgalmuk, fizetik a fuvart és a helypénzt, ragaszkodnak valami elmúlthoz. Megjelentek az újabb igények kiszolgálói, csempészett farmernadrágot, fűszerkeveréket, műszaki cikket, dezodort, hanglemezt raknak ki a ponyvára, és elfutnak a cuccal együtt, ha közeleg a rendőrjárőr. Meg van szervezve a figyelés, amikor tisztul a levegő, újra kipakolnak. Egy emberboly közepén „Itt a piros, hol a piros?” –t játszanak. Dezső bensőjében szétárad az almabor, szép a világ, csupa látnivaló meg cirkusz itt minden. Megkérdi, mennyibe kerül a malac párja, másutt gumicsizmák állnak sorban, kellene egy pár, de várhat őszig vagy a jövő hónapig. A harmadik stáció egy folttisztítót áruló nagyhangú ember. Előtte az asztalon ruhadarabok, tinta, festék, gyümölcs, kávé. – Idefigyeljenek, emberek! Itt az új csodaszer, az amerikai rendszerű folttisztító. Mindegy neki, tinta- vagy gyümölcsfolt, kávé, festék, vörösbor – bármi jöhet. Nézzék, ezt a trikót most lelöttyintem kávéval, mellé teszünk tintafoltot, amellé meg a vörösbort csöppentjük oda. Látják, asszonyok? Aki szokott mosni, az tudja, nincs az a mosószer, amivel nyom nélkül ezek eltüntethetők. De itt az univerzális folttisztító! Csak bekenem vele a foltot… És látják, amit én látok? Eltűnt a folt, mintha ott sem lett volna. Egy tubus harminc forint, ha kettőt vesz, ötvenért megkapja. Vegyék, mert csak ennyi a készletem. Ha elfogy, hiába jönnek. – Mindössze öt tubus csodaszer árválkodik az asztalon. Valóban hamar elfogy, de előkerül még öt tubus, cserélődik a közönség, kezdődik az új műsor.
Az itt a pirosozóknál is megáll Dezső. Boszorkányos gyorsasággal jár egy fiatalember keze, három lefordított gyufásdobozt húzogat, az egyik alatt ott a piros golyó. – Nem csalok, nem rejtek el semmit. Nézzék a kezemet. Ide, a középső alá beteszem a piros golyót, most ezt kicserélem ezzel, ezt azzal, és a két szélső is helyet cserél. Tudják még, melyik alatt van a piros golyó? Persze hogy tudják. Lassan csináltam. Most ideteszek egy százast, száz forint a tét. Ide bárki leteszi a maga százasát, és ha eltalálja, hol a piros, akkor az övé a két százas. Ilyen gyorsan és könnyen sehol nem lehet pénzt keresni. – Egy nézelődő leteszi a százast, és rábök az egyik dobozra. – Na, most ugrik a majom a vízbe! Nézzük, kié a két százas? – Csippentő mozdulattal fölkapja a dobozt, bizony nincs alatta semmi. Közben, mintegy véletlenül meglöki a mellette levő dobozt, az kicsit megbillen, mindenki látja egy pillanatra: az alatt van a piros golyó. Csak ő nem, akit láthatóan elragadott a nyerés szenvedélye. – Fokozzuk az izgalmakat! Játsszunk nagyobb tétben! Ott marad a kétszáz forint, és nem teszem vissza a harmadik dobozt. Kettőből kell eltalálni, hol a piros! Ötven százalék esély. Kétszáz forint a bankban… – Érzi a növekvő elszántságot a körülállókban, mind tudja, látta, hol a golyó, kétszáz forint nagy pénz… Még csavarint egyet a lelkeken. – Mindent vagy semmit! Nekem ma szerencsés napom van, jó passzban vagyok, nyerni fogok. Melléteszek még kétszáz forintot. Négyszáz forint! Négyszázat nyerhet, aki mellétesz tíz másodpercre négyszázat! A dobozokhoz már hozzá se nyúlok. Az egyik alatt ott a négyszázat érő piros golyó. – Dezső is nagyot nyel, a félhavi nyugdíja, egy pár malac ára a tét, csak elő kellene venni a pénzt. Kezdi kigombolni tétován a zakót, de vannak bátrabbak, egy falusi atyafi jó vásárt csinált ma, miért ne fialtassa meg a pénzt, előrelép a négy százassal a kezében. Katartikus pillanat. Az atyafi ráteszi vastag ujját az egyik dobozra, a tömeg is úgy tudja, az alatt van a pénzt érő golyócska. – Akkor legyen úgy. Én ráteszem az ujjam a másik dobozra, és egyszerre megnézzük. – Félhangosan imát mormol – Én Istenem, jó Istenem, csak most az egyszer segíts! Na, akkor háromra fölfordítjuk a dobozt! Készen van? Egy… kettő… és három! – Hördülés és sóhaj szakad ki az összegyűltekből. Az atyafi doboza alatt nincs semmi, a másik alól előgurul a kis piros golyó. Fütty hasítja a levegőt, majd fojtott kiáltás – Jönnek a rendőrök! – A tiltott szerencsejáték rabjai szétrebbennek, a játék organizátora fölkapja a pénzt, zsebrevágja a fogadóiroda minden kellékével egyetemben, és már el is tűnt a tömegben.
Dezső egy nájlonkendőt vesz az asszonynak az egyik sátornál. Előbb kinézi messziről, aztán megkérdezi az árát és elballag. Nyugodt helyen előveszi a pénztárcát, kiveszi a szükséges összeget, visszamegy, és hagyja magát rábeszélni egy tarka virágos darabra.
Sorraveszi a teendőket. Először a gyógyszertárban veszi meg a szükséges gyógyszereket az asszonynak, egy papirosra van felírva, miből kell és mennyi, a vasboltban vesz egy ásót, a régi el van repedve, bármikor eltörhet, a hentesnél öt kiló zsírszalonnát, és még kell két laposelem a Sokol rádióhoz a műszaki boltból. Mindenütt a szokott körülményességgel fizet. Még a darálósnál vesz húsz kiló árpadarát a disznóknak. Egy zsákba rakja a darálós, elkötik a száját, Dezső nagyjából két félbe osztja a zsák tartalmát, és a vállára löki átalvetőként.
Utolsó állomás a kis vegyesbolt a község szélén, ez van legközelebb a hegyhez, mindig itt szerzi be a heti élést. Egy kiló cukor, négy kiló liszt, só, két vekni kenyér, élesztő, mosószóda, és kér még egy üveg rumot meg egy almabort. – Azt tudja, Dezső bácsi, hogy a bort csak kinn ihatja meg? – Tudom, tudom. – Minden alkalommal elhangzik ez a párbeszéd, ismerik őt itt, ebben a boltban, ha valamit elfelejtene, megkérdik: – A petró nem fogyott ki? Rizset nem akart venni? Mást nem mondott a Juliska néni? – Segítenek megrakni a hátizsákot, a petróleumos üveget még be is csavarják egy újságba, a zsírszalonnát átrakják egy zacskóba. Itt úgy fizet, hogy csak odaadja a pénztárcát, azok kiveszik a szükséges összeget, belerakják a visszajárót. Szeretik itt őtet. Az almaborral kimegy a diófa alá, szépen, komótosan, élvezettel megissza. Bent fölsegítik rá a tömött hátizsákot, a tetejébe a nyakába emelik a darászsákot, van vagy negyven kiló együtt, amit a hetven éve terhe fölé magára vett, és elindul haza.
Tegnap este óta nem evett, nem is hiányzik, a boriváshoz szokva van a szervezete, de magasan jár a nap, süti erősen, a kabátot levenni nem lehet, abban van a nyugdíj, előbb megizzad, aztán tántorogni kezd, rosszullét környékezi, lábából kiszalad a tartás. Azért sem adja fel, az akarat megküzd az ellenálló szervezettel. Megáll, káromkodva szidja saját magát, de nem segít az semmit. Azért is elindul, bicsaklik a lába, botlik, tántorog, leszédül az útról. Az árkon átzuhan, megüti magát, de alig érzi, részeg tudatvesztése félig alvás, félig ájulat. Az öntudat utolsó erőfeszítésével még a szívéhez kap – és szorítja görcsösen a kabáton át a pénztárcát.