(Puzzle-darabok életemből)*

Hogy az milyen mennyei érzés volt, a talpad alatt a földet, füvet érezni. Megtanultam a frissen kaszált mezőn is a csúsztatott járást, hol mások még szandálban is jajgattak, én majdnem szaladtam, csak aztán az ágyba menés előtt a kötelező lábmosással kellett mindenért fizetni. A városfalvi három hónapos szünidő tette teljessé a falusi élvezeteket, aratástól szántásig végigcsinálhattam mindent a velem egyidős Attilával (9 évesek voltunk), ide édesapám egyik dögis tanítványának szülei hívtak meg hálából, hogy a lányuk végzőssé vált. Én a lány lábánál aludtam egy ágyban vele, Attila meg a torzszülött bátyja külön ágyban, de ugyanabban a szobában. Csak semmi mocskos fantázia, mintha nagynénémmel kellett volna aludnom, számomra valahogy nem volt neme ennek a hét évvel idősebb lánynak… Ennél izgalmasabbak voltak az esti csordahazatérések. Amikor ment le a nap, mi, gyermekek felkapaszkodtunk a kerítésre s onnan bámultuk a hatalmas, komor bikát a csorda végén, orrában a karikával (érdekes ez, hogy átterjedt ma a fiatalokra, vajon ugyanabból a meggondolásból, mint akkor a bikánál, hogy ezzel a karikával könnyebben lehet őket vezetni??) s előtte a tehenek jóllakottan, minden terelés nélkül ráfordultak arra a kapura, ahova tartoztak. Aztán jött a fejés, a friss habos tej ivása (ma még a pasztőrözöttel is gondok vannak), s hamar az ágyba, mert hajnalban keltünk. Két-három óra járásra voltak szíjakra hasogatott földjeik szétszórva, tényleg keserves munkával sikerült a kvótába valót ledolgozni s ha a termés egy töredékét nem vitte el a mindenkiről gondoskodó államatya, hát azzal be a piacra, átváltani otthon meg nem termelhető árukra. Ez a kvótarendelet volt a legvadabb kényszer, amivel a kollektivizálást elősegítették, olyasmikből is kellett beszolgáltatniuk a földek nagyságának arányában, amit nem is termeltek s ezt meg kellett vásárolni vagy cserebere alapon kihozni. Három év múlva már Városfalva is valami Május 1 vagy hasonló közös gazdasággal „ büszkélkedhetett”. Géza bácsi révén megtudtunk más meggyőző kollektivizáló fogásokat is. Részegen előadta társainak a módszereit, mentségére legyen mondva, ha ez egyáltalán felmentést adhat a kollektív-bűn alól, ő nem vett részt ezeken a brutális aktusokon. Kiszállt a tíz vagy húsz bőrkabátos a községházánál, összetoborozták a gazdákat és előadták a kollektivizálás mennyei áldással járó előnyeit, az előre már beszervezett két-három nincstelen felállt és aláírta a belépő nyilatkozatot. A leghatározottabban tiltakozókat már várták kint a pribékek, hozzákötözték az autóhoz és végigvonszolták mint hazaárulókat a falu főutcáján egy párszor, mire a gyűlés újrakezdődhetett, az önkéntesen belépők száma ugrásszerűen megnőtt. Amikor Koronka száz százalékban kollektivizált lett, Géza bácsi akkor már mint tartományi bankigazgató feladatul kapta, hogy köszöntőbeszédet tartson az öntudatosságot bizonyító parasztoknak. Karácsony körül lehetett, mert négy, kétlovas szánnal ment a küldöttség (Márikát és engem is magával vitt a szánon pokrócokba burkolva, lábunk alatt melegített tégla). Amikor a faluhoz közeledtünk, a toronyból a vigyázó lekiáltott: jönnek, s beindult a majdnem minden villanyfára kiakasztott hangszórókból a köszöntő, Horthy Miklós katonája vagyok…Bömbölt az egyetlen, a faluban kapható lemez, rá pár percre lemez nélkül maradt jó ideig Koronka.

Visszatérve a vakációkra, lehet, hogy az is volt az egyetlen olyan nyaralás, ahol az egész család együtt volt, vagy csak az maradt meg bennem, amit a Kelemen-havasokban egy méhésztelepen töltöttünk s már csak ezért is érdemes felidézni. Családunk barátja kölcsönözte ide a kulcsot az emeletes priccsekkel ellátott faházikóhoz s a gödemesterházi vasúti állomásfőnök lánya kísért fel a faluból a telepig. Hogy mi mindent cipeltünk magunkkal az egy vagy két hétre tervezett ottlétre, azt már nem tudom felleltározni, de hogy egy csapat serpát mi is tudtunk volna foglalkoztatni, az biztos. Négy gyermek+Jolánka néni+Régina és a két szülő teljes szükségletét kielégíteni egy üres házba menet, még ha a legszükségesebbet is vittük csak magunkkal (és itt mutatkozott meg újra édesanyám bámulatos szervező- és előrelátó képessége, mindenből a legszükségesebbet, pont elegendő mennyiségben s eloszthatóan, mindenki teherbíró képességének megfelelően és háton vihető csomag). Az élelmiszer úgy volt eltervezve, hogy olyan háromnaponként ezért-azért lemegy édesapám a faluba (jó négyórás gyalogolás), ha a természet, ahogy édesapám gondolta, nem lát el a mindennapival, hisz ott van az erdő, a kis patak, a méhek stb.stb., paradicsomi állapotok… Leszálltunk a gödemesterházi állomáson, s már itt elkezdődött a cirkusz. Miki nem volt hajlandó a málhás szamár szerepét játszani, s különben ő már otthon minden erejével tiltakozott a „csürhével” (ezek voltunk mi, a három testvér) együtt nyaralni, tizenhét éves lehetett, egészen más elképzelésekkel a paradicsomról, úgyhogy én vettem a mellemre az ő csomagját is, nemsokára elindulhatott a libasor, elöl édesapám, a sort mögöttem, a vasúti főnök lánya és leghátul Miki zárta. Elég meredeken vitt az ösvény s szüleink hallótávolságon kívül, úgyhogy Miki nekilátott a dúskeblű, olyan jó tizennyolc éves menyecske főzésének. Én izzadtam a két csomagtól s a hallottaktól. Már menet közben kis szünetek, cuppogás s nagy csend tarkította és feszítette most már a gyomrom is ellenállhatatlanul, s a következő kanyarnál meg is csúszhattam vagy az izgalom ellenőrizhetetlen fokot ért el, és hatalmas durranással szellentettem a tőlem alig egy méterre csókolózó párra, ők szétrebbentek, s még ma is hallom Mikitől, ha vakációkra kerül a sor, hogy az egyik legjobb nőjét purcoltam el. A telepen is hasonlóan mentek aztán a dolgok. Bármennyire is beburkolóztunk a pokrócokba, a hideg és nedves éjszakákban fáztunk, s utána a kötelező mosakodás a patakban (amit édesapám még megcifrázott a csalánnal való testbedörzsöléssel, ezt akkor őrültségnek tartottam, de húsz év múlva ugyanazt tettem hősiesen a fiam előtt). Mindez még az életkedvünket is elvette, nemhogy a vasegészséget ajándékozza, amit édesapánk ígért, ha ezt tesszük. S aztán az unalom, két alkalommal sütött csak a nap, mikor odamentünk s mikor visszajöttünk, a rengeteg méhkas elzárta a tisztás bejátszható részét s mi a közelébe sem mertünk menni, úgy féltünk a csípéstől. Édesanyám azzal volt elfoglalva, hogy a napi egyszeri meleg ételt összehozza nyolc embernek s időnként egyikünket ragtapasszal gyógyítsa a már összeszedett ágkarcolásoktól, édesapám gombaszedésre, málnagyűjtésre oktatott s ez inkább az iskola folytatása volt, mintsem vakáció. Ezt érezték a szüleink is, de bevallani, hogy kudarcba fulladt az egyetlen közös nyaralás, senki sem akarta, aztán egy éjszaka hatalmas recsegés-ropogásra ébredtünk, a kis házikót is mint a földrengés rázta valami s reggel feldöntött és megdézsmált méhkasok árulkodtak, hogy medve járt a tisztáson. Pakoltunk s hazamentünk.

Márika húgom emlékei: a havasokban eltöltött vakációról nekem első emlékképem a kisállomásról van, ahol zsákokkal felpakolva (Régina hozta a kicsi szekéren) várjuk a vonat érkezését. Zsák cukor, rizs, krumpli s nem tudom mi egyebek. Este fekszünk a priccseken mint halak a szardíniás dobozban, és a felnőttek énekelnek, Jolánka néninek a szopránja emlékemben nagyon reszketős. Napközben üldögélek a domboldalon s bámulok ki a fejemből. Újból várjuk a vonatot, most már hazafelé, szikla oldalán csücsülünk Édesanyámmal s megkérdezem a korát. Megrémülök, hogy ő már negyvenhat éves, és én még csak tíz (tehát 1955-ben voltunk a havasokban). Összeszorul a szívem az árvaság gondolatától, ami végigkísérte teljes gyerekkoromat. Amikor nagyon féltem, azzal biztattam magam esti elalvás előtt, hogy ha majd egyedül leszek a világban, biztos Szász Marika néniék befogadnak, adtak már nekem rózsaszín masnis műanyag hajcsatot is. Aztán így már el tudtam aludni. Jöjjön Miki bátyám: fürdőgatyában bementem a méhesbe és megijedtem s elkezdtem csapkodni, erre megtámadtak, és fűben gurulva értem le a patakhoz, tizenvalahány méhcsípéssel. Olyan voltam, mint egy mongol. Harminckilenc fokos láz stb., aztán kaptam egy injekciót, helyrejöttem, de úgy vacogtam, mint a fene. A faluból felhozott orvos világosított fel, hogy még egy pár csípés és halálos is lehetett volna a kaland. Ez is egy ok volt, hogy a medvelátogatás után pakoltunk, s lefelé.

A 72 óra önkéntes munka már nevének is ellentmondott, hisz az önkéntesség csak azt fedte, hogy ingyenes, de a mód, ahogy ránk kényszerítették, „az életre nevel az iskola”, „összefogás valami nagy cél érdekében” (mi például a téglákat a felépítendő egyetemi diákháznak gyártottuk) s hasonló jelszavak mellett lelkesen vittük a kötelet az akasztásunkhoz. Ez nem volt elég pártunknak és kormányunknak, következett a lány- és fiúiskolák, osztályok vegyítése s logikus követelményként a mi akaratunkból, amire a legelejétől törekedtek, a román és magyar iskolák összevonása, hisz egy országban élünk, egy nyelvet, a román szocializmus nyelvét beszéljük. S ne csak a románórák legyenek románul tartva, hanem a dicsőséges történelem is, hisz ha azt más nyelvre fordítják, sok tény hamis lesz, és akarhattuk mi ezt? S ha már a történelem, akkor a földrajz is, és így tovább, az egyetemekről kikerülve milyen óriási nehézségekbe ütközik, aki friss végzősként román lakta vidékre kerül, s nem tudja jól a nyelvet (márpedig kötelezően oda került), hála a repartizációs szisztémának. Milyen jó, ha megszüntetjük a magyar szakokat, ezzel elkerüljük, hogy magyar ifjaink ne tudjanak egyenrangúan kiállani a román végzősökkel a munka mezején. És a nyugat tapsolt hozzá, igen, így kell megoldani a kisebbségi problémákat, hogy a kisebbség kéri, és küzd ezekért az önmagát megsemmisítő intézkedésekért. Nemsokára jött a kérdés, mi értelme van tíz gyereknél kevesebb létszámú osztályokat fenntartani, össze kell vonni az iskolákat. Ezzel megjavítjuk az oktatás, felszerelés, infrastruktúra nívóját, hogy Erdélyben kezdték el ezt az áldásos tevékenységet s ezzel több magyar iskolát bezártak, az is csak azt jelezte, hogy pártunk és kormányunk különös előszeretettel viseltetik a kisebbségi iskolákkal szemben. S miután mindenki állandóan a régi szép időkre áhítozik, hát adjuk vissza nekik a Magyar Autonóm Tartományt, na persze nem csak ezt (így esetleg a nyugat is rájön a turpisságra), az egész térképet át kell rajzolni, el a tartományokkal, vissza az ősi történelmi megyékhez, vissza a szépi időkhöz. Ugye, akarjátok? Versekben, dalokban, felvonulásokon köszöntük s kértük, csak így tovább… Mindezt olyan ügyesen etették meg velünk, hogy az évtizedeken át szorgalmas és aprólékos gondossággal megfélemlített szüleink hallgatva, mi meg naivan, mint tényleges értünk történő valamit fogadtuk, s emésztettük meg. Én személyesen miért is tiltakoztam volna, hisz ezeknek a 72 óráknak köszönhettem, hogy a sors összehozott Pampával. Az ötös buszra ő egy állomással hamarabb, a főtéren, én meg a 2-es belkórház magasságában ültem fel, s mentünk ki a marosszentgyörgyi téglagyárhoz. Kibédi elvtárs olvasta a névsort s várta a még önkéntesebbeket, akik elvállalták a duplaóra-beírás fejében, hogy a kemencéken dolgozzanak (kánikula+70 fokos hősugárzás). Én többnyire itt, Pampa a csillemozgatásnál állt be a sorba, de hazafelé ugyanaz a busz, most már melléje ültem, volt közös téma s a holnapi biztos találkozás bátorságot adott. Nem, nem volt szerelem az első látásra, de barátság, kölcsönös szimpátia igen, hisz aztán szeptemberig vagy októberig nem is láttuk többet egymást, de az első iskolai bál összehozott. A húgával, Bábival jött, én csak úgy magamra, s persze mint régi ismerőst lekértem, s ha elkérték, hát táncoltam a „család szépével”, B.-val, még most is a mellemben érzem a hegyes könyökét, amivel állandóan meghiúsított minden közeledést. Kicsit furcsa volt, hogy Pampával mind a nálam egy-két évvel idősebb fiúk táncoltak, és mint ismerőst köszöntik, de még eltelt egy év, mire rájöttem egy bolyais bálban, hogy ő a leányliciben fölöttem jár egy évvel, óriási sokk volt mindkettőnknek, hisz ez áthidalhatatlan akadály s ebből a sokkból a most már 45 éve tartó házasság sem ébresztett fel.

(Folytatjuk)

* A szerző közlése szerint könyvét, amelyből bő részleteket közöltünk több hónapon át, október végén bemutatják Marosvásárhelyen, a Mentor kiadásában. Az eseményre visszatérünk. (Káfé)

1. Gyárfás András:
   2012. október 6. 03:05

   És nem csak ezt a könyvet, hanem a Svájcba menekültek táborában töltött másfél évről írt kötetet is október 30-án mutatja be a Mentor kiadó a Bernády Házban.