Figyelem a magyarországi történéseket, és sok minden aggaszt, de egyvalami mértéktelenül — teljesen értetlenül állok a jelenség előtt. Ez pedig a jobboldali ún. értelmiségiek nagy részének kritikátlan hozzáállása a kormány minden intézkedéséhez vagy minden olyan vitához, amelyben a kormányt bírálják.

Még a „hozzáállás” szót is vonakodva írom le, hiszen már az is önállóságot, különvéleményt fejez ki. Ezeknél a közszereplőknél azonban nem lehet ilyesmit felfedezni.

Olykor ráklikkelek arra a műsorra, amelyben Betlen János beszélget Babarczy Eszterrel, Schmidt Máriával és Tőkéczki Lászlóval, és eddig még egyetlenegyszer sem tapasztaltam, hogy e két utóbbi ne tett volna meg mindent Orbán vagy a kormány tisztára mosása érdekében, lett légyen szó a Wikileaks leleplezéseiről vagy bármi másról.

Vagy itt volt a múltkor ez az ízléstelen örzsenénizés Czakó Gábor részéről. Én már akkor sem voltam meggyőződve magaslati intelligenciájáról, amikor a Beavatás című televíziós esszésorozatát elkezdte, kételyeimet meg is írtam annak idején. Most azonban… Az asszony verve jó, mondta tulajdonképpen ez az ember, aki veszi a bátorságot, hogy Hamvasról értekezzen — Hamvasról, a csodálatos Arlequin szerzőjéről!, Hamvasról, akit minden érdekelt, csak a hatalom és a karrierizmus nem, aki tudott Arlequin lenni, nem csak beszélni Arlequinről.

Hölgyeim, uraim, önök mégiscsak értelmiséginek képzelik magukat, nem? Akkor vajon nem olyan gondolatokat kellene megfogalmazniuk, melyek legalább valamivel meghaladják a sarki fűszeres vagy a viceházmester szintjét? És ha legalább egyszer nem visszhangoznák, ami valamelyik jobboldali politikus száján kiesett… Én legalábbis így képzelnék el egy „értelmiségit”. *

Vagy ez egyszerűen a rosszul értelmezett „jobboldaliságból” adódik? Hogy aki jobboldali, az per definitionem félti a magyarságot, Trianonnal kel és Trianonnal fekszik, retteg az idegenszívűektől, következésképpen Orbánt és a Fideszt „megmentőnek” tartja, akit/amit csak hódolat illet meg, nem bírálat?

* Babits Mihály szövege

(Forrás: A jódeménység foka)

1. Petrozsényi Nagy Pál:
   2012. október 7. 16:51

   Ezt nevezik pártfegyelemnek. Nem új dolog, az MSZP-ben is ismerték/ismerik. Ideálisabb lenne, ha ezt mondhatnánk: amicus Plato, sed magis amica veritas. (Platón a barátom, de még inkább az igazság.) A kérdés csupán az, hogy ebben az esetben léteznének-e pártok egyáltalán.

2. Cseke Gábor:
   2012. október 7. 17:50

   Ám ha ilyen a pártélet, akkor mi bajuk van egymással a pártoknak? Hiszen mindenki csak a magáéhoz akar hű maradni, normális, hogy nem ugatja meg a maga vackát. No de a buktató mindig ott van, hogy a párt személyekkel azonosul és ebből adódnak a gondok… Márpedig meg kéne tanulni, hogy a személyek jönnek és mennek, ma vannak, holnap nem kötelező a jelenlétük, mindig akad, aki a helyükre lépjen. Ez mintha mindig elfelejtődne – errefelé…

3. Gergely Tamás:
   2012. október 9. 11:54

   Az az egészségtelen nacionalizmus, ami a Fideszt körüllengi, olyan, mint egy szemellenzõ. Behatárolja a látást. Elhúzzák a szemük elõtt a trikolórt, nem látnak, nem hallanak. A baj az, hogy a nacionalista politikus és értelmiségi réteg nem sokat értett meg abból, mi a demokrácia. A rendszerváltást úgy képzelték el, hogy õk kerülnek felül és a hatalmuk ugyanúgy bebetonozott, mint azelõtt fél évszázadig a kommunistáké volt. Nem véletlen, hogy az Antall-kormány képviselõi közül többen inkább választották volna a polgárháborút, mint hogy átadják a helyüket annak, akit a nép választ.
   Orbánék ugyanúgy nem bírják a kritikát, mint a volt keleti blokk kommunista politikusai , a sors iróniája, hogy õk örökölték azok félelmeit, módszereit.

4. Keszthelyi György:
   2012. október 10. 14:25

   Gábor, a buktató ott van, hogy remekművet tervezett a Mester és selejt lett belőle.