Egy völgy leírásának kísérlete

Földtörténeti szabatosság kellene, meg geológiai szakszavak, vagy legalább romantikus képzelet a völgy történeti megközelítéséhez. Egykor meleg tengerek hullámoztak itt, évmilliókon, vagy év-százezredeken át, elpusztult csigák, kagylók vázai rakódtak vastagon a fenékre, üledéket alkottak, ezt a réteget később megemelte egy tektonikus erő, szárazföld lett belőle, hegyvidék. A történet szempontjából csak annyi a jelentősége, hogy a hegy déli oldalán, amely kultúrtájnak nevezhető, kicsit korábban elkezdte az ember saját képére alakítani a környezetet, az erózió előhozta a kőzetet, s már az ókorban fölfedezték, bányászták az itt lelhető félmárványt. Eltévedünk a szakszavak között, mire a völgyhöz érünk.
A hegy déli oldalát ezer évek óta szőlő és bortermelésre hasznosítják, a mediterránum északi határán vagyunk. A hegy északi oldalát és völgyeit még sokkal tovább erdő és bozót takarta, vadászok, erdőművelők, gyűjtögetők, favágók járták ritkán a rengeteget, így képzeljük. A történelemből annyit tudunk, hogy a Török Birodalom visszahúzódása után, még Rákóczi korában is az ország sík vidékeinek mindössze 5-6 százalékát művelték. Nem csak a lakosság megfogyatkozott száma miatt, hanem ennyire voltak képesek, korlátlanul álltak rendelkezésre sík területek.
A tizennyolcadik század utolsó felében-harmadában két Habsburg királyunk Mária Terézia és II. József a lakosság számának növelését és a vallási arányok javítását egyszerre szem előtt tartva katolikus svábokat telepített erre a hegyvölgyes vidékre. Itt jött létre a Schwabische Türkerei (Sváb Törökország), azaz az innen kiszorított Török Birodalom után néptelenül maradt vidékre hozták a svábokat. Hegyek közé, ahogy mondják, bár ahol igazi hegyek vannak, ott ezek csak dombnak mehetnének el 300-350 méteres magasságukkal. A svábok sokkal mostohább vidékről érkeztek, köszönték szépen, gyorsan megbarátkoztak a körülményekkel. Irtották az erdőt, a menetelesebb domboldalakon termelték a gabonát, építették a falvaikat, és bemerészkedtek a meredekebb domboldalak közé is. A szőlőnek, gyümölcsnek igazán kiváló déli oldalak már foglaltak voltak, a közeli város magyar és szerb polgárai művelték ott kertjeiket. A svábok ellesték, megtanulták a szőlőtelepítés, borkészítés fortélyait, és megpróbálkoztak a szabadon hagyott területeken. Így fedezhették fel a völgyet, amely ugyan észak-déli irányú, de máig Melegmáj-dűlő a neve. A régi magyar mál, meleg domboldal, lejtő szót ferdítette értelmessé a későbbi rögzítés, miután ez a hangalak eltűnt a nyelvből. Valakik korábban fölfigyelhettek arra, hogy ide jól besüt a nap, megmelegíti a levegőt, talán előbb virágoztak az erdei fák, mint másutt a környéken.
Két meredek domboldal, v betű-forma keresztmetszet, amely a fölső részén hajlásba megy át. A lehulló, lecsorgó csapadék alakította, alakítja még ma is, a legalja szakadékos, cserjés, bozótos erdő, ahová leszalad az esővíz, hólé. Itt följebb kiirtották az erdőt, megforgatták a földet, pincéket ástak, a helyben található agyagos földből vertfalu présházakat építettek, s lett boruk.
Ötven-hatvan év, két-három generáció elegendő az őshonosság érzetéhez. Egy hatalmas cseresznyefa, amit még a dédpapa ültetett, egy századeleji évszám a téglából újjáépített présház homlokzatán, és a honfoglalás visszanyúlik az ősi, legendás időkbe.
A szőlő telepítése megkívánja a forgatást, a két domboldal minden négyzetméterét hatvan centiméter mélyen megjárta az ásó, ember előttük ott nem telepedett meg, előkerült volna valamilyen nyom. Nincs is meg minden feltétel a folyamatos emberi megtelepedéshez, a hegygerinc magasában húzódik a völgy, senki meg se próbált itt kutat ásni. A legközelebbi olyan ötven-hatvan méteres szintkülönbséggel lejjebb van, egy Kubina nevű kisbirtokos ásott emberfeletti erőfeszítéssel nagyon mély kutat, ezért a hálás utókor megőrizte a nevét. Ivóvizet innen szereztek a völgy megmunkálói, amikor fölfelé jöttek szekérrel.
Benépesült a völgy, a svábok időszakos és generációs kétlakisággal éltek itt, a fáradt de még munkabíró öregek átadták a gazdaságot a fiatalabb, erősebb korosztálynak, ők kiköltöztek hat-nyolc hónapra a hegyre, csak télre mentek be a faluba.
Megérte szőlővel foglalkozni, jó években két-három megye távolságra is elszekereztek, vitték a bort, s elcserélték olyasmire, amit ők nem termeltek. A völgy adott tüzelőt, takarmányt és gyümölcsöt, fákat ültettek és veteményeztek a szőlősorok közé. Sok-sok generáción keresztül metszettek, takartak, szüreteltek itt a svábok.
A háborúk nem érintették meg a völgyet, az átvonuló csapatok a műúthoz sokkal közelebb is találtak föltörhető pincéket, iható bort, a második világháború idején, amikor itt állt rövid ideig a front, a lakosság a környékről éppen az ilyen távolabbi völgyekbe menekült. Az utána következő kitelepítés már nagyobb nyomokat hagyott, a háborús bűnös német nyelvű lakosság egy része elhagyta a vidéket, a völgyben történetünk idején van egy földdarab, amelyet fiatal akácerdő borít, tizenöt-húszéves sudár fák, alattuk még szépen látszik, hogy az utolsó bekapálást rendesen elvégezték, kopott bakhátak dombosodnak az avar alatt. Kitelepítették a tulajdonost, és senki nem folytatta a földdarab megmunkálását. Pedig a kollektivizálás, téeszszervezés elkerülte a völgyet, a meredek oldalak nagyüzemi módon nem művelhetők.
A szőlő és bortermelés része volt az életnek, de csak kiegészítő ágazataként, a családi gazdaságnak. A jövőhöz, megélhetéshez, gyarapodáshoz szükséges javak mellett időnként, ritkán hozott valami jövedelmet azon kívül, hogy a saját innivalót megteremte. Nem ismertek növényvédelmet, intenzív termelési formákat, ugyanúgy művelték, mint ezer, kétezer évvel korábban az ittlakók. A nagy filoxériajárvány hozott változást a gondolkodásban, a padlásokon még néhol meglelhető a szénkénegező eszköz, amivel fölvették a harcot ezzel a talajlakó kártevővel. Nem sok eredménnyel. Az új fajták bejövetelével, az amerikai alanyra oltott fajtákkal, már a huszadik században, indul el lassan a növényvédelemmel, mérgekkel, még több munkával előállított minőségi bor termelése. A svábok közül azért senki nem állt arra, hogy erre alapozza megélhetését, a szőlő legalább ötéves kitartást igényel, amely öt évből egy kimagaslóan jó, egy pedig olyan, hogy jég, fagy, kártevő, valami elviszi a teljes termést, kettő az ötből olyan átlagos, megterem, ami a családnak kell, s a maradék ötödik erre vagy arra billenése adja az öt év pozitív vagy negatív mérlegét. Ennyire kiszolgáltatott ebben az időben és ezen a vidéken a szőlőskert, de a borral lehet ügyeskedni. A kiemelkedő évek minőségi borát el lehet tenni szűkös időkre, és amikor nagy a hiány, nagyon jó áron értékesíthető az óbor, akár két átlagos év nyereségét is meghaladja a haszon. A jó bor jobb, mint a pénz, jobb mint a takarékkönyv. A minőségi gondolkodás elérte a völgyet, nem telepedett meg hosszan, jött a szocializmus nevű kísérlet, amely a munkára és egyéni gyarapodásra megszervezett majd két évszázados értékrendet fölrúgta, mint a bolondgombát.