(Puzzle-darabok életemből)

Egyre többször kérdezték a ritkán átmenő vendégek az orgonasípként eléjük állított jövő nemzedéket: mi akarsz lenni? Hát ezt a kérdést sem akkor, sem most nem tudtam és nem tudnám megválaszolni. Ha nagyon vallattak, s untam már az egészet, hát rávágtam, tanár, mint szüleim (édesapámat, aki sokat váltotta vagy kivel sokat változtatták az állásait mint tanárt emlegettük). Ahogy visszaemlékszem, Pistán kívül, aki már elég korán matematika-fizika szakos tanárnak készült s akit érdekes módon az egyik közutálatnak örvendő, de jó előadó fizikatanár a tizedik osztályban azzal bocsátott a felelete után vissza a padba, hogy magából tanár, míg én élek, nem lesz…Teljes köd fedi, hogy mi válthatta ki a klasszikus pikkelést, s ez lett az egyetlen téves ítélete, mert később nekem is tanárom volt, s ha nem is a kedvenc, de általam tisztelt és ritka felnőtt, akire felnéztem. Miki minden lehetett volna, de semmi sem akart lenni, őt hagyják élni, az élet mindig összesűrűsödött arra a pillanatra, amit éppen élt, azt akarta a maximumig kiélvezni s szórakoztatni mindenekfelett, függetlenül a közönség nagyságától, minőségétől, nevettetni, az indián átkot, hogy ne legyen két egyforma napod, ő életfilozófiává alakította, s a mai napig éli. Márika tanárnő, édesanyám örököse, s ezt nem csak kitérőként válaszolgatta a faggatásokra, hanem készült is rá. Én meg játszani akartam s még ma is, Kosztolányival akár a halált is. Viszonylag hamar belém oltották a játékkedvet, a Fekete Péter, színgyűjtős, meg egyéb naiv kártyajátékok csak rövid ideig érdekeltek, mert jött a Robbantós. Nagytata tanította, és édesapám fejlesztette profi nívóra. Römivel játszottuk akár öten is. Mindenki húsz követ kapott. Nem dobhattunk el rossz köveket, hanem húztunk hozzá újakat s gyűlt a táblán, és akinek összejött harminc pontja (az egyszínű és sorba tehető kockákon levő számokat kellett összeadni), az leszállhatott az asztalra és felrobbanthatta a már ott levő formációkat, újabb köveket téve le táblájáról, azzal a feltétellel, hogy ugyancsak ép új alakulatok lesznek, és minden kő az asztalon marad. Az nyert, aki leghamarabb letette minden kövét. Roppant izgalmas és hatalmas kombinációs lehetőségeket kínált, ha már több mint húsz-harminc kő volt az asztalon, fejben kellett kigondolni, hogy mit hova, hatalmas csatákat vívtunk s játékosan a logika és a térbenlátás elemeit fejlesztettük. Aztán jött a kártya, ezt nagy betűkkel kellene írnom, hisz a napokban valaki az interneten azzal keresett fel, hogy te ugye a Kártyás Gyárfás vagy? Iskola, a Székely Népi Együttes gyermekkara, kézilabda, udvarlás és házi feladatok mellett mindig volt időm kártyázni, s ha partner nem volt, hát pasziánszoztam, de nem az idős hölgyek kedvelt jóslásosát, hanem a Napóleon játszotta variánst, ami inkább rejtvényfejtés volt, semmint időagyoncsapás. A zsírozástól a 66-oson és preferánszon át a bridzsig mindent és minden szinten játszottam. Bridzset St. Moritzban, olyan fényes társaságban, mint Tissot (az óragyáros) és a lichtensteini hercegi család ivadékai (partnerem ebben az időben a zürichi opera magyar/zsidó igazgatója) s még otthon egy versenyen Valentin Ceausescu hőn szeretett atyánk, megmentőnk, világító fáklyánk, a Kárpátok gyöngyének fogadott fia… Ha Mikinek a szórakoztatás vált az élet filozófiájává, nekem a kártya. Meg voltam győződve, hogy a lapokat mindig újraosztják, olyan nincs, hogy csak rossz lapokat kapj s ha nyerő lapjaid vannak, akkor a lehető legtöbbet hozd ki, s ha veszítők, a lehető legkevesebbet veszítsd. Később tanultam meg, hogy dumával is be lehet segíteni a pókerbe/preferánszba, s ha az aznap esti sors végzetesen rossz lapjárással vert, hát még mindig megvolt a lehetőség a partnereket egymásnak ugrasztani és átkozódva véget vetni a partinak (elszámolás nélkül). Előfordult, egyik vagy másik még a temetésedre sem fogok elmenni kiáltással kirohant. Másnap este újra együtt volt a banda. Ezt a helyzetet legjobban Tompa Miki bácsi (a színházi rendező) adomája jellemzi: leül a négy prefis és csakhamar akinek rosszul megy, s ezt nem akarja elfogadni, csalással vádolja a mellette lévőt, az viszont apagyilkosnak titulálja vissza, szó szót követ, már a harmadik is üvölt és az „anyád…”is egyre sűrűbben röpköd, amikor megszólal a negyedik: fiúk, most kártyázunk vagy beszélgetünk?

Vásárhelyen még emlékszem arra a telefonra, amit csak fel kellett emelni, egy kart többször megtekerni s aztán a központos néni összekötött a kb.250 tulajdonos valamelyikével. Ez volt a romantikus kor. Bármelyik pillanatban beléphetett bárki a vonalba s beleszólt, hogy ő is akar valamit mondani. Amikor a hatvanas években megépült az új telefonközpont s robbanásszerűen terjedt a telefonítisz gyógyíthatatlan betegsége, naponta több volt a hibás hívás, mint a nekünk szóló. Az elején még türelmesen próbáltam megmagyarázni az illetőnek, hogy ez nem az a szám, amit ő keres, de amikor mind agresszívebb válaszok jöttek, hogy ha nem az a szám, akkor miért veszem fel, s hasonló hülyeségek, ráuntam, s egyszerűbbnek tűnt rövid tőszavakkal belemenni a játékba s lemondani randikat, bevallani vadidegen embereknek, hogy már rég mást szeretek stb. Jól bevált recept lett, ha női hang szólalt meg, egyszerűen, de lelkesen válaszolni: jaj de jó, hogy hívsz Mütyürkém, s azzal megindult a lavina: Mütyürke, na de Géza, én Bözsi, a feleséged vagyok… A téves hívás vagy kapcsolás koronája egy délelőtt tizenegy körüli csengetés: – Halló, mérnök úr? – Igen (miért is ne?). – Baj van, mérnök úr!! Az új darus autóval Vaszi beszorult a nagy bejárati kapuba, mit csináljunk??? – Hát először is leállítani a motort, semmi további kísérletezés, s azonnal hívja Janiékat. – Kovács Janira tetszik gondolni? – Persze, Kovács Janit s álljanak neki a kapu szétszedésének, különösen vigyázzanak a Trăiască feliratra (nyugodtan blöffölhettem, ez minden vállalat kapuját kötelezően díszítette) s folyamatosan értesítsenek a fejleményekről, a kombi autó árából ezer kaput lehet venni, tehát azt kell védeni, engem most halaszthatatlan pártfeladatok ide kötnek, de ahogy szabadulok, jövök. S így értesülhettünk a mellettem a röhögéstől már majdnem rosszul lett húgommal, hogy a teljes gyári forgalom leállt, mindenki a kapuszétszedést izgulja, bámulja, de sajnos, valakinek nálunk sürgősen kellett a vonal, így sohasem fogom megtudni, mi is lett a végkifejlet.

Édesanyámnak nem voltak kényszerítő elgondolásai, de ahhoz ragaszkodott, hogy mind a négyen tanuljunk, s ne maradjunk meg az érettséginél. Ne dudáljon a gyár nektek reggel, s mint legnagyobb örökséget, amit még életében szülő kioszthat gyermekeinek, az egyetemi végzettségünkért mindent megtett. Márika szerint: a továbbtanulás nálunk annyira természetes volt, hogy nem képezte vita tárgyát, csak hol és mit, azt kellett eldönteni. Szegény Édesapám, ha nem gyomrozza a gyermekeit annyira az orvosival, a világ legkézenfekvőbb, kényelmesebb, felemelőbb pályája lett volna bármelyikünknek. Elindultunk a kitaposott úton, valahogy csak ennyire telt fantáziából, bátorságból 18 éves korunkban, te aztán vettél egy kanyart később… na, ez így volt jó, majd a következő életünkben próbálhatunk egyebet is. S most Miki: valóban sok minden lehetett volna belőlem, ha apám nem akart volna azonnali eredményeket. Sürgősen legyek színész, költő, szólótáncos, énekes, hegedűművész, zongorista, de HOLNAPTÓL! Így aztán mindenbe belekóstoltam, láttam, hogy menne is és abbahagytam. Apám őrjöngött és ütött. De hiába. Törvényszéki tisztviselőként megtanultam olyan gyorsan és precízen írógépelni, hogy a profi gépírónők helyett engem vittek a sürgős, kemény perekbe a bírók tárgyalni. Aztán megtanultam tükörírással aláírni a magam és minden bíró aláírását, úgy, hogy a rendetlenül, fejjel lefelé összevissza rakott papírokat, ahogy jöttek úgy írtam, hibátlanul. A hosszúkarú írógépet a lábammal vittem előre, a pianínónkon hanyatt fekve a földön mint hárfán játszottam, nem használva a billentyűzetet. Aztán a nyomdába kerültem korrektornak. A kézi szedés nagyon megtetszett, megtanultam úgy, hogy két kezembe két sort vettem fel és osztottam vissza a fiókokba. Aki nem tudná, ez azt jelentette, hogy fejben kétféle szöveget kellett visszafelé mondjak és potyogtassam a megfelelő lyukba az ólombetűket. Ott hibázni TILOS, halálos vétek volt. A biciklire háttal, a kormányra ülve mentem le a Palás közön. Hipnotizáltam, csirkét, tyúkot. Motorbicikliztem, a motor a váztól leszakadt s a nyakamba kötöttem. Így jöttem hazáig egy ilvai pisztránghalászatból. A rezgéstől az agyam, azt hittem, szétmegy, lehet, hogy annak nyomait sínylem a mai napig is. Aztán nagyszüleim utolsó éveiben megtanultam a vénás injekciózás művészetét. Szegényeknek már alig volt vénájuk, a felcserek nem találták, beálltam én. Attól kezdve minden problémás injekció beadására engem kértek meg, sőt gyakori kórházba kerüléseim alatt is én voltam a kórterem injekciózó nővérkéje.

(Folytatjuk)

1. Vaszi:
   2012. október 12. 11:46

   Sarlatán úr! Jövök a kurblivassal! Vaszi

2. Gyárfás András:
   2012. október 13. 03:05

   Írhatom a végrendeletem?!

3. Vaszi:
   2012. október 13. 07:19

   Naná, hogy igen.

4. Gyárfás András:
   2012. október 13. 11:51

   Hát rád hagyom Vaszi minden adosságom

5. Gergely Tamás:
   2012. október 13. 13:49

   Köszönöm a játékot! A szöveg jó, de vannak, ugye, morális megfontolásaim… Vaszi

6. Gyárfás András:
   2012. október 13. 17:12

   Nekem is voltak de a tejfogakkal együtt azokat is elvesztettem vagy kiverték belőlem?!Már nem tudom!Nagyon rég volt.

7. Gergely Tamás:
   2012. október 14. 09:35

   Hát igen: Vásárhely is más volt: vásároltak az emberek…