Az angoltanárnőhöz két féle képpen lehetett bemenni: levetett cipővel vagy papuccsal. Hetente mindig felgyűlt két fölösleges nÿlonszatyor –. azokat húztam télen a bakancsomra.

Az angoltanárnő nyaka hosszú volt, vékony, mint egy ókori kék üveg, s ha órát tartott, egy kicsit öblösebben beszélt, mint akkor, amikor csak társalogtunk.

Jóval fiatalabb volt mint én; akkortájt született, amikor megégettem magam a facér szerelemmel.

Egy napon használtuk az esély jelentésű chance szót. A tanárnő, — minthogy Amerikában tanult — „csensz”-nek ejtette ki. Hogy tekintélyét ne csorbítsam a többiek előtt, egy cédulára felírtam, hogy Amerikában „csensz”, Angliában „csánsz”. Rápillantott; haladtunk tovább.

Óra végén — nÿlonszatyros bakanccsal lépdelve — vettem a kabátomat.

— Bedobod te a szemétbe vagy dobjam be én?… — nyújtotta felém a cédulát.

Budapest, 2012. X. 12.

1. Marianna:
   2012. október 14. 08:29

   Szórakoztató alkotás, jó volt olvasni!