30 / ALBÁNIA

A lakosok után nevezték el
Nem (csak) azért választottam címszónak ezt az országot, mert az ABC elején van, hanem mert állatorvosi lova a „bevett” magyar és nemzetközi elnevezés illetve az önelnevezés különbözőségeiből adódó gondoknak. (Nekem is kedvenc és kimeríthetetlen témám – ezért írtam nemrégen a tótokról is…) Ha mondjuk azt olvasná/hallaná a magyar anyanyelvű tanult ember, hogy Polska – tudná, hogy ez Lengyelország; Deutschland – az Németország, Hellász meg Görögország. De ha azt látná, hogy Shqipëria, Szakartvelo (neadjisten: Georgia), Haik vagy Hajasztán, Euskadi – nem biztos, hogy azonnal az albánokra, grúzokra, örményekre, baszkokra gondolna… Kapásból valószínűleg azt sem tudná, hogy az egykori vikingek – oroszul varjágok, hogy a hollandok – dutchok, s hogy a nederlandiak, hollandok, dutchok egyaránt németalföldiek… Ahelyett, hogy a nép-, nyelv- és ország-elnevezések és önelnevezések sokszorosan kikutatott és feltárt rejtelmeibe belemennénk, kiindulásnak fogadjuk el, hogy ezek nagyon eltérőek is lehetnek. Ugyanakkor minden népnek jogában áll saját magát – és egy másik népet is – a maga nyelvén úgy nevezni, ahogy neki tetszik, ahogyan történelme során megszokta. (A grúzoknak sértő ez a név, mert az oroszok kényszerítették rájuk – erőltetik a georgiait, ami viszont magyarul nehezen ejthető és teljességgel szokatlan; maradnak hát – magyarul – grúzok, ahogyan Kolumbusz óta az újvilági őslakosokat is „indiaiaknak” (indián, indio) nevezzük; sőt: immár ők maguk is így nevezik magukat, történelmi tévedés ide vagy oda. Vagyis: nem csak a magyar nyelvhasználat szempontjából, hanem politikailag is korrekt a grúz mellett az albán, a baszk, az örmény, a belorussz vagy az üzbég (akárhogy is nevezik magukat); ugyanakkor politikailag sem – és nyelvileg sem – korrekt mondjuk a malorussz (régebben ’kisorosz’ – ukrán értelemben), a Moldávija (a Moldovai Köztársaság neveként) vagy a Malvin-szigetek (a Malvinas- vagy Falkland-szigetek helyett). Nyelvhasználati szemszögből is érdekes egy (történelmi) magyarországi népviseletekről (parasztviseletekről…) készített – leegyszerűsített – tabló a Millennium körüli időkből (1885): a ’slaven’ (szlávok) gyűjtőnév magyarul “tótok”; a hozzá tartozó népviseletet szlováknak nézem. Nem köztudott, hogy hosszú ideig (igaz: a Millennium környékén már nem) tótoknak nevezték a katolikus délszlávokat is (horvátok, szlovénok) – ezért van a Dráva mentén is több Tót- előtagú település (a dél-alföldi Tót-települések viszont már a betelepített szlovákokat takarják, mint pl. Tótkomlós). Vagyis: a nagyon elterjedt Tóth, Tót, Toóth családnév nem bizonyít egyértelműen szlovák ősöket… Ahogyan az Orosz vezetéknév is legtöbbször ukránokat, ruténokat, sőt: lengyeleket jelölt; az Olasz meg franciákat, vagy akár hispániaiakat is – és csak kivételesen itáliaiakat. De térjünk vissza az albánjainkhoz! Az adriai tenger balkáni partvidéke hegyeit belakó, érthetetlen nyelven beszélő népet a latinok albani, albanenses, albanienses, albaniaci neveken emlegették (e latin kifejezések tövében talán a kelta ’alp’ szótő maradt meg, ami hegyet, csúcsot jelent; ld. Alpok). A lakosok után nevezték ez az országot Albániának. Hozzánk először az országnév jutott el, abból vontuk el az ’albán’ népnevet – ahogy Arábiából az arabot, Dániából a dánt; majd – helytelen analógiák révén – (az amúgy is helytelen) Moldávijából a moldávot, Bolíviából az értelmetlen bolívot, Venezuelából pedig meg a még értelmetlenebb venézt. Tehát az albán nem Bánk bán helyettese, ahogy Tímár György Nevető lexikonában „szófejtette” (ugyanő telitalálata a tót-ra: halott szlovák; mint tótziher: holtbiztos). Az albánok országukat így nevezik: Shqipëria (feltételezett jelentése „sasok földje” – a nagy kétfejű fekete sas minden vérvörös zászlón, címeren, konyakon ott látható) és ebből ered a népnév is. Régebben mi is szkipetároknak hívtuk a büszke sasfiakat. (de neveztük őket orbonászoknak, arnótoknak, kelemenceknek is). Szkander bég – magyar harcostársa, Hunyadi János ideje óta – szimpatikus nekünk, magyaroknak; kibontakozó szexuális forradalmunkban is mellettünk állt (vagy pörgött) a házibulik örökös kelléke, a megfizethető árú Skenderbeu konyak. Kortól-nemtől függetlenül mindenki berúgott (kevésbé prűden: beb…ott) tőle, mint az albán szamár.

(Forrás: Nyelvmájszter)