Strandpapucsa vékony, mint egy svájci óra; lábfeje formás; sarka kissé kipirult; talán óvatlan volt, amikor déli klímánkon mellőzte a zoknit, mert valamely virágporunk úgy kikezdte északi szervezetét, mint bakaraszom derékszögét, ahogy rendszeresen kikezdik a mosószerek nyomelemei. Ismerem a gyengébb nem mindennapos vegyszereinek bőrömre gyakorolt hatását. Először szinte kellemesen birizgál. Megvakarom. Aztán olybá tűnik, mintha a viszketegség forrása egy fél centire húsomba mélyedne, s hozzáférhetetlenül csiklandozna. Később élénkebben viszket, majd kissé sajogni kezd, mintha rühök költöztek volna belém, amelyeknek egyelőre máglyahalál az osztályrészük. A harmadszori megvakarás már recseg, mint a rádió: ekkor már apró alveolusok szakadnak fel, hangyasav és hisztamin átlátszó, fényes elegyét hagyva a felhámsérülésen. A dolog még mindig veszélytelennek tűnik. Bőrpír még nincsen, ám pár óra múlva, de legkésőbb másnap, a lesirült hámszövet alatt élénkpirossá, olykor szinte sonkavörössé válik a soron következő felhámréteg. Ekkor már nagyon érzékeny a bőr, egyszerre sajog és viszket, és ebben az állapotban már durva kínzóeszköz lenne a mindeddig hűsítő sósborszesz. Az ember ilyenkor megfelelő kenőcsre gondol vagy olyan hintőporra, amelyre nem érzékeny.

Ez a magas skandináv leány is nyilván ismeri trópusaink lábfejére gyakorolt hatását. Sarka kipirul. Ha megvakarná, talán végigjárná az én kálváriámat, ezért nyugati igényességgel párosuló északi fegyelme nem engedélyezi körme és sarka találkozását; tűri a viszketegség pimasz fokozatait is, és végül szervezete különösebb hisztamin-veszteség vagy fertőzés nélkül gyűri le az ekcémát.

Álmosodom.

Ásítanom kell.

Eszembe jut, hogy elemista éveimben végignézettek velem néhány leánykórust, anélkül, hogy megérintették volna szépérzékemet. Unalmamban ilyenkor megfigyeltem, hogy ha kiválasztok egy leányt, és szájmozgására összpontosítok, a hangkavalkádból kiszűröm az illető egyedi hangját, s tucatnyi társa közül, pár másodpercig csak őt fogom hallani.

Tehát ásítanom kell. Levegőt venni. S noha utazóktól tudjuk, hogy a test kellemetlen kigőzölgései Skandináviában úgyszólván ismeretlenek, ásításom alatt mégsem bámulom keleti kanként az északi lábat, nehogy szelektív rálátásom érzékcsalódásában a mutatós célszemély lábfejébe és csakis az övébe szippantsak. Kényszeres ez a gondolat —, nemcsak kimondani, de elképzelni is dics- és szellemtelen, mégis(,) ásítás közben félrenézek, ahogy gyermekkorom óta mindig felfüggesztem a lányok lábának bámulását, ha egyszer rám tör az álmatag oxigénhiány.

Budapest, 2010. VI. 26.