(Puzzle-darabok életemből)

Valahol megígértem, hogy a rokonokról majd részletesebben írok, s bemutatom istennek e páratlanul tarka, gazdag állatkertjét. Édesapám református pap volt Balavásáron, majd a Vásárhelyi Kis- és Vártemplomban is szolgált, de a rendszerváltás előtt vagy heteiben megijedve, hogy milyen sors vár rá és családjára, átállt (elveszítve palástjogát) a tanári pályára, mint Párizsban, a Sorbonne-on végzett pap, francia, magyar nyelv és rajzórák oktatására vállalt katedrát a „dögiben” (így hívták az ápolónő-, később egészségügyi asszisztensképzőt). Ha az édesanyám részéről tiszta kép áll előttem (a Veressek), az édesapám pár rokonaként időnként feltűnők inkább kísértetjárásra emlékeztető alakok. Veress nagytata, mint már említettem, csíkszentsimoni kántortanító volt a legnyomorúságosabb körülmények között, állandó tenniakarással nevelte hat gyermekét, a saját leírása szerint nem egyszer az éhhalál küszöbéről rángatva vissza családját s ugyancsak többször az öngyilkosság gondolatával az erdőnek szaladtában, térítette vissza, és éltette hite, amit 96 éves koráig megőrzött. Még most is előttem van az olvasóját morzsolgató, imát motyogó alakja, ahogy a széken ül lehajtott fejjel és már vakon néz vissza „az oly rövid életére” (nekem mondta így egyszer, amikor rákérdeztem, hogy mire gondol?) Fiatalon vézna, beteges ember lévén még katonának sem vitték el, nagy szégyenére a családnak, de ahogy ő mesélte, ötvenévesen elhagyta a cigarettát és minden megváltozott. Erre már mi is tanúk vagyunk, mert jóval túl a hetvenen, amikor már együtt laktunk, még mindig birkózni akart a háziorvossal aki a rutinellenőrzésekre jött. Rengeteget fúrt, faragott, állandóan tett-vett, javított a házban és a ház körül, és amikor az ötvenes évek derekán megvették a Rózsa utcai kertet, élete még teljesebb értelmet kapott. Hogy azon az 50×18 méteres gazos telken milyen paradicsomi kert alakult ki egyetlen év leforgása alatt, arra még ma is csodálkozva emlékezem. Ezermesteri tudását itt tudta csillogtatni, hisz szabályos, lakható házat húzott fel a kert egyik sarkában. A szomszédból átvezette a vizet. Úgy kitakarítottuk a kertet (ezt így többesben írom, mert Réginán kívül én voltam a legnagyobb segítsége ebben), hogy a korhadt gyümölcsfák gyökereit méteres mélységben is kiástuk, kivágtuk, majd középen két sor ribizlit ültetett, közel száz bokrot, s kétoldalt a megmaradt szilva- és almafákra ügyelve, jöhettek a krumpli-, kukorica- és a zöldséges ágyások. Ez a kis kert kitermelte a nagycsalád egész szükségletét s a betakarításokra már mindenki beszállt, s a nagy üstben az udvaron, amit máskor a fehér- neműk kifőzésére használtak, most szilvaíz és ribizlidzsem rotyogott. Rengeteg tárgyi emléke maradt az állandó tenni akarásnak, de az évek felette is teltek, s úgy nyolcvan felett megroggyant a térd, romlott a hallás s lassan a szürke hályog már csak a fényt engedte érzékelni, de olvasni már nem tudott, ekkor ült le a karosszékbe s pergette a rózsafüzért. Egy nap hallom, hogy kiált, épp fent voltam édesanyáméknál valamiért, Endrike (néha így szólított, ha utolsószülött fia jutott eszébe), gyere csak ide! A szobájában ült rajta az új nadrágja, kezében az olló. Gyere, add ide a tűt és cérnát, hadd varrjak sliccet erre a modern gatyára, amit anyádék rám adtak… Félvakon fordítva húzta fel a nadrágját s kitapogatta, hogy nincs slicc, hát vágott s most gomblyukakat akart varrni… Azt mondom, hogy ha élni nem is, de meghalni ő tanította gyermekeit, legalábbis aki hallgatott rá, úgy ment el, hogy csak a szemét kellett lecsukni, utána rendezetlen dolog nem maradt. A nagytatáról szólókból nem maradhat ki 1848, mintha élő résztvevője lett volna az akkori eseményeknek annyira élte az örökölt vagy olvasott élményeket, a gyönyörű, több kilós Petőfi-album mindig elérhető közelben volt, kívülről felmondta a verseket, a tizenhárom aradi vértanút saját rokonaiként gyászolta. Márika felidézi, hogy a kicsi nyugdíjából annyit spórolt, hogy a balázsfalvi, türi temetőnek galambdúcos kaput tervezett és épített a Rózsa utcai kertben, majd vonaton szállíttatta a faluba az odatemetett ősök tiszteletére. Én láttam a kapu felállításáról és felszenteléséről készült képeket, az egész falu részt vett az ünnepségen, és imát mondtak a nyugalmazott kántortanítóért és családjáért. A rokoni sorban nagymama kellene következzen, a Veress nagymama, s mint a villám üt belém, hogy édesanyámban egy vonás sincs szüleiből, nemcsak alkatilag, hanem szellemileg is egészen más volt, soha semmi vidékre, falura utaló üzenetet nem hordott magán-magában, ennyire tudott uralkodni még a génjein is? A Veress nagymamához kevés emlék fűz, pedig ő is hosszan, több mint 30 évet élt a Mentovich utcában velünk. A kötelező Veress asszonyok életét élte, akkor ült az asztalhoz, ha a férj már elhelyezkedett és kitette neki a legjobb falatot, soha nem beszélt, nevetett nyíltan, ha édesapám jelen volt. Töpörödött, de mégis testes öregasszony, nem, mint a verébszerű Gyárfás nagymama s arra sem emlékszem, hogy a nagytatánál leírt öregségi jelek hogyan jelentkeztek nála. Élte azt, amire a Veressekkel való házasság ítélte, szolgáld férjed, neveld gyermekeid, teremts a semmiből is ebédet, végezd a feladatod, de véleményed ne legyen semmiről. Már Brassóban voltam a második egyetemen, amikor üzentek, hogy haldoklik, a szokásos autóstop, s már aznap este otthon voltam, minden tiltakozás ellenére odaültem az ágya mellé, megfogtam a kezét és valami transzban figyeltem a lassú elmúlást, emlékszem olyan gondolataim is voltak, vajon nem lehetne az én még akkor végtelennek tűnő időtartalékomból, mint ha egy vérátömlesztéssel, valamennyit átküldeni nagymamának és meghosszabbítani az életét? El is aludtam a kezét fogva, s arra ébredtem, hogy édesanyám és Jolánka néni álltak mellettem, s a kéz hideg. Elmehetsz András, hagyj most minket, ez már nem neked való. Állfelkötözés, mosdatás, átöltöztetés, s akkor hívták be apót is, aki aztán imádkozott, míg Mezei bácsi hozta a koporsót s valamelyik dédunokát a gólya. Valahányszor egy öreg elment, mint egy földöntúli parancsra, jött egy gyermek, volt úgy, hogy a koporsót vitték ki a kapun, s te, Márika taxin jöttél a szülészetről, azt hiszem, Domival.

22 évesen már mint nős és a magánórákkal jól kereső, ott tartottunk, hogy külföldi nyaralásra merészkedtünk Pampával. A külföld egyértelműen Magyarországot jelentette akkoriban a vásárhelyieknél. A mindenkire kötelező tortúrákról, míg megkaptuk útleveleinket, unalmas lenne írnom, jöjjön az izgalmas határátkelés. A legelső utunk is már a nagyállomáson izgalmasnak bizonyult. Akkor is és most is betegesen félek az elkésésektől. Ez nem csak az utazásra vonatkozik, legyen az találka, üzleti megbeszélés, színház – bármi, én egy félórával, de a fontosságától függően akár egy órával is hamarabb ott vagyok. Inkább várjak én, legalább van időm felkészülni az eseményre vagy beszélgetésre. Ezt bizonygattam Pampának is az állomáson: látod, sehol senki, nyugodtan felszállunk a sok csomaggal, elhelyezkedünk s bámuljuk a kapkodó későnjövőket, ahogy loholnak, idegeskednek, ordítoznak, hát nem jobb így? De határozottan jobb, válaszolta, csak nem tűnik fel neked, hogy a mi vonatunkra senki nem száll fel? Pampa, nyugi, mit gondolsz, hányan engedhetik meg maguknak Vásárhelyen, hogy Magyarországra utazzanak? Aztán mikor a másik vágányon már mozgó vonatra kellett átdobáljuk a csomagjainkat s a folyosón álltunk Kocsárdig, ismertem be, hogy jó idejében kijönni, de még jobb a helyes vonatra szállni… Az első útjainkon még idegen volt számunkra a csencselés, amire később kivédhetetlenül rákényszerített a saját államunk, hacsak nem koldulásból akartunk kint meglenni. Pénzt vittünk a legkülönbözőbb helyekre préselve-dugva, fogpasztatubustól a gatyáig s dupla fenekű fonott kosárba varrva, aztán majd Budapesten vagy akár a vonaton átváltottuk, bár ezt csak egyszer volt merszem megtenni, mert a határtól Budapestig egy rettegés lett az út. Alig hagytuk el Püspökladányt, jött egy hivatalos ember, hogy összeírja, ki akar taxit a Nyugatira. Őt kellett megkérdezni, hogy fizethetünk-e lejjel, majd suttogva, hogy vált-e s mennyit? Elvette a pénzünket azzal, hogy várjunk, amíg végigmegy a szerelvényen, s mi vártunk, vártunk. Nyugodt szívvel elvihette volna azzal, hogy pénzt akartunk csempészni vagy mit tudom én, egyszerűen eltűnik vele s hol, kinél reklamálsz? Röviddel a leszállás előtt jött, s a markunkba csúsztatta a pénzt, idő s mód, hogy megszámoljam, már nem volt, de nem csapott be, legalábbis akkor minket nem, de ezt a módját a beváltásnak be is fejeztem. S hogy az útjaink, amikor egy szekus ezredes fiát sikeresen készítettem fel a felvételi vizsgára, rendszeressé válhattak, sokkal biztosabb módszert találtunk a pénz beváltásra. Ha vasárnap érkeztünk és sürgősen kellett a forint, hát felmentünk a Citadellára s a kasszánál a belépődíj pár forintja helyett nyugodt szívvel csúsztattam be két-három ezer lejt, s a visszajáró összeget forintban adták. Ez a turistaidény előtt, vagy egészen az elején remekül működött, akkoriban ha bemondtuk, hogy erdélyiek vagyunk, bántóan ránk csodálkoztak, hogy milyen jól beszélünk magyarul, de a segítőkészség megvolt. Hétköznap volt a legmegbízhatóbb módja, Fekete Zoltán bácsi vagy Erzsike néni az IBUSZ-nál a pénz beváltásnál dolgoztak, gondolom, erdélyi gyökerekkel, mert nem volt olyan, hogy visszautasítsanak, amikor a hivatalos 170 lejről szóló csekket megtoldottuk pár ezerrel, legfennebb arra kértek, hogy jöjjünk vissza délután is. Az igazi színt a határátkelésben a csencselés hozta. Egyrészt a pénzünk értéktelenedett el s valutát kellett volna vinni, azt meg börtönbüntetés ígéretével tarthattál csak magadnál, másrészt meg a román állam mindent elkövetett, hogy varázsát veszítse a nyugati utazás. Minden évben más-másnak volt kint keletje, s ez a zöldborsótól az őrölt borson át a porkávéig, konyakig a nálunk jutányosabban kapható áruk teljes kínálatát jelentette, ez valahogyan a dzsungeltelefonon keresztül mindig ismert volt, s itt kezdődtek a kellemetlenségeim a magyar vámosokkal. Bridzsversenyre kaptunk meghívást a Balaton mellé. A csapat többi tagja autókkal ment, én a fiammal vonaton (a tizenegy éves Andrissal megnyertük a megyei bajnokságot), és én vállaltam magamra, hogy az akkor nagyon keresett fehér pólóingeket egy hatalmas bőröndben átviszem, s mire ők kijönnek, értékesítem is a ligetben, ahol különböző menő motívumokat préseltek rá s többszörös áron adták tovább. A magyar vámos pont az én nagyobbik bőröndömet szúrta ki, s hatalmas diadallal mutatta társának, hogy íme, megvan, több mint kétszáz trikó. Én elővettem a hivatalos meghívót a bridzsversenyre és megmagyaráztam, hogy ez a csapat szereléke. Amikor a vámos rámkérdezett, hogy mi az a bridzs, már tudtam, hogy nyert ügyem van. Skót eredetű játék, önök, magyarok világbajnokok, mi szegény s bunkó vidékiek inkább csak tanulni jövünk. Egy ovális fadiszkoszt kell a trikó alá rejteni, 20-20 ellen játsszák, s rohangálunk a pályán ide meg oda, senki sem tudja hol a korong, s mint a rögbiben, tépjük le egymásról a trikót, ezért kell ilyen sok, s az kap pontot, aki megkapja a fakorongot, nyomtam keményen a szöveget, mire megszólalt a vámos: Úristen, mi marha van a világon, s kiment. Én boldogan adtam igazat neki.

(Folytatjuk)