(Puzzle-darabok életemből)

Hat Veress gyermek született. Sorrendben Béla, édesanyám, Károly, Jolánka, Géza és Endrike. A legtragikusabb az Endrike sorsa lett, a második világháború kitörésekor besorozták katonának, és több székely legénnyel együtt utazott Bukarest felé, úgy emlékszem az apó emlékiratából, hogy Szinaján elfogyott az inni- vagy szívnivaló s többedmagával leugrott az állomási vendéglőben pótolni, és amikor a már mozgásban levő szerelvényre vissza akart kapaszkodni, elcsúszott a havas pályaudvaron, a vonat alá került, mindkét lábát levágta a kerék. Több hónapos kegyetlen tortúra következett, az azonnali műtét megmentette az életét a predeali kórházban, de valahol befertőzték, s hiába vitték már haza, a csíkszeredai kórházban már nem tudtak rajra segíteni, csak a szenvedését hosszabbították meg. Karcsi bácsi Budapesten végezte a képzőművészeti akadémiát, és mint nagyon tehetséges festő, rajztanárként dolgozott Vásárhelyen a kereskedelmi iskolában. Az utcához közeli kis különszobát lakta, s ha éppen nem a rajzok vagy festmények voltak előtte, hát halászni járt. Lehet, hogy tőle örökölte Miki ezt a szenvedélyt és tudást? Valahol Kutyfalva körül egy hatalmas harcsa került horogra (amikor hazahozta, betették a fürdőkádba, ott úszkált, majdnem kitöltötte az egész kádat). A nagy izgalomban elfeledkezett a hirtelen kerekedő jégesőről, bőrig ázott s úgy vizesen jött haza, másnap már fölszökött a láza, a tüdőgyulladás akkor még nehezen volt gyógyítható. Elég röviden csatázott a halállal, aztán elment. Megmaradt egy pár festménye, hátborzongatóan depressziós kékekkel, magányos jegenyefákkal. Nem volt nős és barátnőket sem emlékszem, hogy hozott volna a Mentovich utcába. S emlékszem a hideg holdsugaras jeges falusi utcára, a képre. Mindmáig rejtély, hogy tudta a giccsnek még csak árnyéka nélkül is megoldani. Nagyon sok vázlat maradt utána, egy részüket én ajándékoztam oda később egy képzőművésznek, hogy ne nyeljen el mindent az enyészet. Jolánka néni taníttatását már nem tudván vállalni, a szülei, minden tiltakozása ellenére, de hát egy Veress lány hogy tiltakozhat, így inkább azt írom, minden ellenszenve dacára beíratták Szatmárnémetibe a jezsuita nővérekhez. Az akkori időkből megmaradt egy fénykép, egy csodaszép arc, az apácafőkötő alól mosolyog lemondóan a világra. Egy életre szóló élményét kilencvenvalahány évesen mesélte el. Márton Áron meglátogatta a zárdát és akkor még nem hintóval vagy pullmankocsikkal közlekedtek a katolikus papok, hanem szekérrel s gyalog, valami eltépte a magas vendég köpenyét, s Jolánka nénit érte az a nagy tisztesség, hogy megvarrhatta. Ez olyan jól sikerült, hogy nyoma sem látszott a szakadásnak, ezért megcsókolhatta Áron püspök kezét, s haláláig őrizte egy fényképét a bibliájában. 1948-ban, amikor az új rendszer felszámolta a vallásos intézményeket, került hozzánk és mivel érettségijét elismerték, viszonylag hamar állást kapott a Szent György téri iskolában mint titkárnő meg könyvelőnő is egy személyben. Bámulatos precizitással vezette a statisztikákat, mi, gyermekek is melléje kellett üljünk s a kilométeres számoszlopokat még egyszer s aztán másodszor is összeadni, s csak ha mindig ugyanaz jött ki, véglegesítette a kimutatást. Ebből az iskolából ment nyugdíjba is, mi Pampával olyan szerencsések voltunk, hogy amikor átköltöztünk Sepsiszentgyörgyre, az első évre velünk jött, magára vállalva az egész háztartást, és ő látta el az Andris meg kicsivel később Zsuzsika (a Pampa húgának a lánya) iskolába indítását meg kifogását a hazajövetelükkor. Itt ismertük meg igazi énjét, rendkívül kacér, majdnem hiú módon büszkélkedett bőre selymességével, valamikori szépségével, udvarlói egész névsorát fújta kívülről, sőt, egy sepsiszentgyörgyi öregúr látogatását is fogadta a becsukott ajtók mögül is izzott a csend, de hetvenévesen pótolni amit húszévesen elmulasztottunk, lehetetlen. Felfedezte Klarittát, valamikori zárdatársát, aki ekkor a leghíresebb tészta- és tortakészítője volt a sepsi elitnek, Andris és Zsuzsi tobzódhattak a testi jókban. Mi már rég Svájcban voltunk, amikor Márika és három gyermeke után kiköltözött Magyarországra s magukkal hozták Jolánka nénit is. Aszódon, Pistáéknál is volt egy rövidebb stációja, végül pedig az esztergomi zárdában újra a vincések rendjének apácájává vált. Mi Pampával évente egyszer meglátogattuk és meghallgattuk a pontról pontra ismétlődő beszámolót, hogy az orvos szerelmes belé, hogy a többi nővér féltékeny rá, hogy lopnak, és a felírt gyógyszereket büszkén mutatta, a párnája alatt gyűjti, majd kidobja a szemétbe, s meghallgattuk naponta kétszer elmondott hosszú-hosszú imáját a névsorral, még a valamikor Svédországba elszármazott távoli rokonok is szerepeltek a szövegben! Nagymamára, Veress Nanóra emlékszik Márika.

Nanó…..diszkrét volt s visszahúzódó. Lehetett volna más? Volt abban a házban nagymamakultusz? Egyszer eltotyogtam vele a toronyblokkok felé, hadd lássa a változást, majd amikor már Jóska udvarolt és hozta a finom parfékat, melbafagylaltokat, bevittem nagy örömére, de nem emlékszem, hogy mindenapjainknak valamennyire is részese lett volna. Ő se sokat kérdezett, mi sem őt… A gyermekeink életének minden apró történéséről rögtön tájékoztattuk a nagyszülőket, ez így történik most is, futottunk megosztani az örömöket, a gondok is közösek voltak. Az előttünk járó nemzedék az ősöket maximális lelkiismeretességgel, körültekintően gondozta, ápolta elrendezte. Példaértékű volt, amit tettek a szüleikért. Akkoriban viszont az amerikai filmekből még nem tanultuk meg a szeretetadást szavakban, gesztusokban. Talán abból kevés jutott nekik? Nem tudom, úgy érzem, ha feléjük fordulunk, talán ők is meséltek volna gyerekkorukról, meg a mi szüleink gyerekkoráról, ez mind elmaradt, kimaradt, Nanónak voltak testvérei? Szüleiről tett valaha említést? Sok kérdés marad most már megválaszolatlan, na, nem ragozom tovább…. és még egy pontosítás : 68-ban Nanó már ágyban volt, Jóska öt éve járta a házunkat, s Nanó így szólt hozzám: aztán itt van a paplan, összeházasodhattok, takarózzatok be vele. Egyszerű. Meghalt tavasszal, ősszel összeházasodtunk paplan nélkül, rá egy évre megjött Gyuri. Ja, még azt is mondta, hogy a szülés nagyon fog fájni, de szerencsére elfelejti az ember, ha nem, többé nem kellene a férje. Ezek szószerinti idézetek, ma egy kicsit többet pszichéznek szülők s nagyszülők a témában. Géza bácsi már többször előjött más témák kapcsán, így inkább csak mozaikkockákkal fogom a bennem levő képet kiegészíteni. Igen, ő volt a legmagasabb a Veress gyermekek közül, bár Karcsi bácsi soványsága csalóka módon sokáig őt tette rangsorom elejére, izmos alak, átható kék szemek, éles arc, keskeny ajkak jutnak így hirtelen eszembe, mint rá nagyon jellemző vonások. Na meg a hátán az a szörnyű bemélyedéses vágás , egy ló patkójának a következménye, valami katonai vagy tiszti kiképzésen szedte össze. Ő jött rá leghamarabb, hogy a túlélés a fontos, és a szél ellenében nem lehet pisilni. Körülbelül ilyen meggyőződéssel állhatott be a kommunizmus szekerét tolni. Nagyon gyakori emlékem kisgyerekkoromból, hogy az előszoba nagyasztalán áll, egyik kezében az elmaradhatatlan sörösüveg a másikban a távirat Gheorghe Gheorghiu Dej-től, ami aznap futott be a bankba ahol ő vezérigazgató, és hangos röhej közepette olvassa fel, hogy mit üzent pártunk és kormányunk. Ezek az üzenetek, parancsok azon a szinten mozogtak, mint később a lövétei párttitkáré, aki miután a megyétől már többször letolták, hogy az aratás késik, összehívta a falut és kidoboltatta, hogy az aratást egyszer és mindenkorra be kell fejezni. Géza bácsi egy az egyben alkalmazta a már Mikszáth Kálmán által leírt módszert, hogy hogyan kell összeszámolni felsőbb parancsra a gyümölcsfákat ferblizés közben. Statisztikái a legnagyobb megelégedést váltották ki a felsőbb szerveknél, mindig időben és a kívánt számokkal érkeztek. Szerintem szép lassan ott és csupa ilyesmivel kezdte megásni saját sírját a rendszer. Ez is hazugság volt, képmutatás, a szerepjátszásnak is a legalja, mint minden egyéb.

(Folytatjuk)