Valami megromlott Erdélyben. Erdélyben is. Pedig milyen idilli volt. (Legalábbis gyermekkoromból így emlékszem.) És milyen felemelő akkor, 1990 fekete márciusában… Mára megromlott a magyar–roma viszony. Rabló gazemberek! – szitkozódnak a magyarok. Rasszisták! – skandálják a Csíkszeredába tüntetni jött bukaresti romavédő szervezetek vezetői.

A sajtó felkapta, majd ejtette az esetet. Pedig most kellene kezdődnie a felelős elemzésnek. Mindenekelőtt azt kellene kiderítenünk, hogy hol rontottuk el. Hol rontottuk el azt az idilli állapotot, amikor székely és cigány megértésben, sőt egyetértésben, egymásra utaltan éltek. Nagyanyámnak már-már barátnője volt a zabolai cigányné, Vilma. „Az én Vilmámnak teszem félre a göndét, a csepeszt, főz belőle jó levest, s melléje teszek még egy darab májast, s vérest es” – mondta disznóvágáskor. Aztán jött Vilma. Az urával hozták az ágat a zabolai erdőből a mezőségi faluba, hozták Birinek, hogy süssön jó ropogós házi kenyeret. Volt, hogy a cipót Vilmának adta. A vesszőseprűt, a kapanyelet, a paszulynak a karót is tőlük vette nagyanyám, pityókáért, szilak szalonnáért, szárazbabért.

Újév hajnalán pedig eljött Vilma a gyermekeivel, s köszöntőket énekelt az ő Birijének ablaka alatt, hogy adjon az Isten szerencsét. Együtt koccintottak és költötték el a kalácsot. A gyerekek pedig kaptak egy háromlejest.

Mi változott meg azóta a világban? Mi változott meg 1990 márciusa óta, amikor a titkosrendőrség által félrevezetett hodákiak Bolyai Jánost meggyilkolni jöttek Marosvásárhelyre, Sütő Andrást bántalmazták, és a maroknyi magyar tüntetőt bekerítették a főtéren. Erre a vásárhelyi és a közeli falvakban élő romák gépkocsijukba szálltak, a csomagtartón, az autók tetején is ültek, s jöttek. Jöttek segíteni. És biztatóan kiáltották: „Ne féljetek, magyarok, itt vannak a cigányok!”

Nem szégyellem, hogy könnyekkel a szememben írom le ezeket a sorokat! Ám megvallom, szorongással is a szívemben: hol rontottuk el? Miért váltak el útjaink?

A Marosvásárhely környéki romák ma tehetősek, gazdagok. A középnemzedék kultúrája még a cigány-magyar kultúra keveréke, de ha mi nem fogadjuk őket szívesen, ez a kultúra egy-két generáció múlva már cigány-román kultúrává lesz, s az unoka nem fogja érteni, miért viharzott be nagyapja holmi magyarokat megmenteni Târgu Mureş-re.

A székelyföldi cigányok a magyaroknál is nyomorúságosabb körülmények közt élnek. A székelyek igyekeznek megvédeni azt a keveset, amit nadrágszíjparcelláikon megtermelnek, a romák meg elcsenni azt a szinte semmit, amivel egyik napról a másikra eltengődhetnek. Ez már szinte állati állapot, létért való küzdelem, amelynek próbáját, úgy tűnik, nem állja ki az évszázados normális kapcsolat.

Ők lassan romáknak fogják nevez(tet)ni magukat, mert elveszítették bizalmunkat, támogatásunkat. Mi pedig elveszítjük cigányjainkat. S egy kisebbség, amelynek elvész a kisebbsége, gyengül.

Mégis bizakodom. Talán csak megromlott valami. Talán nem romlott el végleg minden. Amint a csíkszentkirályi öreg mondja, amikor azt firtatom, ő miért nem ment a bukaresti romákkal a székelyek ellen tüntetni: „Magyar cigány vagyok én, instálom!” Ezért kell felelősen átgondolni, mi történt az elmúlt húsz évben, melyek voltak a magyar-cigány viszony jellemzői az elmúlt ötven évben. Székelyföldön a közeledést, a kiegyezést a közös nyelv és az iskolában elsajátított közös kultúra is segíti. Jóval nehezebb lesz a megegyezés azokban a falvakban, ahol a magyar lakosság mellé néhány éve még nomád életet élt romák telepedtek le. Őket a nyelv is elválasztja. Ezért más kommunikációs formát kell keresniük. Alsórákoson a táncot találták erre alkalmasnak.

A faluban, ahol nem csupán verbális összetűzések, hanem erőszakos cselekedetek is borzolták a kedélyeket a helyi RMDSZ kezdeményezésére a Bethlen-kastély előtti színpadon együtt léptek fel a magyar és a kalányos cigány táncosok. Voltak, akik rosszallották, voltak akik szkeptikusok maradtak, de az első lépés megtörtént.

A magyar-roma normalizáló megoldásokról érdemben akkor beszélhetünk majd, ha a két közösség viszonya nem lesz feszült.

Ambrus Attila: Gótvárosi levelek (Médiaesszék, magánreflexiók) – A könyv a Szabó Csaba által szerkesztett Világhírnév sorozatban jelent meg (Kolozsvár 2010)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ