Új nép a hegyen

A hegy masszívan áll évezredek óta, az idő koptatja felszínét, mélyíti völgyeit, a tulajdonviszonyok pedig megváltoztatják élővilágát. Flóráját és faunáját. Az ember átalakítja a természetet. Hol lassú, kitartó konoksággal, fejszével, ásóval, négyzetméterenként izzadtsággal öntözve, hol gépekkel, hatékonysággal, pusztító következetességgel. Történelmi folyamatok esetében meddő kérdés azt firtatni, mi lett volna, ha másképp alakulnak bizonyos feltételek, de minden történeti megközelítés megcsillantja a lehetett volna távlatait. Mi lett volna, ha nem lép a kollektív útra a mezőgazdaság? Hogyan alakult volna a hegy képe, ha hagyják az embereket úgy boldogulni, ahogy ők jónak gondolják?
Bizonyára akkor is elindult volna a gépesítés folyamata, kialakultak volna, talán lassabban, a nagyüzemi gazdálkodás optimális táblaméretei, a modernizálódás fölfalta volna az életképtelen kisbirtokokat, a mohó tőke tátott sárga szája végezte volna a munka piszkosabb részét. Nem így történt. A nagyüzem ötéves tervekben rögzített ciklusokban először elfoglalta a nagy, egybefüggő területté egyesíthető parcellákat, a platókon. A nehezebben megközelíthető meredek oldalakat meghagyták személyi tulajdonban. A jobb adottságú területeket elvette az állam, másoknak meg otthagyta az ősi birtokot, kezdj vele, amit tudsz. A történelmi rulettkeréken pörgettek egyet erőszakos kezek, a vörös nyert, és a vesztesek elkulloghattak az asztaltól, bár nem kérdezték őket, akarnak-e játszani. De a nagy nyereségek általában olyanok ölébe hullanak, akik nem tudnak mit kezdeni vele, és a szívós vesztesek nem tekintik véglegesnek helyzetüket a verem mélyén.
A kultúra és a jelenlét mindig érintkezés, átmenet, átalakulás, egymásra hatás. Sohasem stabilitás, sosem nyugalom, sohasem befejezettség. Jobb időkben inkább hasonlít sportmérkőzéshez a fair play keretei között, gyakrabban állami politika rangjára emelt háború, amely a másik oldalon, nyilvánvalóan ellenállást szül.
Így alakult, hogy a legjobb szőlőterületnek számító, napfényes déli oldal fokozatosan leromlott a közös tulajdonban, nagy volt az élőmunka igénye, vékony a szikla fölött a takaró talajréteg, a traktorral fölművelt sorokból köbméterszámra vitte le a sarat az esővíz. A szőlőterületek lehúzódtak a déli oldalon a hegy aljába, a szoknyára, majd még lejjebb, a sík területekre. A szőlő nem igazán szereti itt a síkot, liánosodik, növekedésre pazarolja energiáit, cukrosságban, édesedésben meg sem közelíti a domboldalon kapaszkodó társait. De a minőség és mennyiség dialektikus viszonyában akkor éppen a mennyiségen volt az erős hangsúly.
A kitelepítettek és a kihaló öregek parcelláira megérkezett az új nép. A rendszer nem haragszik a két karjának munkájával gyarapodó kisemberre, nem üldözi, nem tiltja az önkizsákmányolást. Ez volt az újdonság, rövid szünet után visszazökkent a kétkezi munka a régi kerékvágásba, amit föl kellett, és föl lehetett ismerni. Hamar alkalmazkodtak, a gyarapodásközpontú sváb világkép megtalálta a harmóniát az újjal, az illeszkedés lehetőségét. A teljes foglalkoztatottság ideálján túl a kisegzisztencia szabadidejében háborítatlanul művelhette kertecskéit, gyarapodhatott, fölhalmozhatott. Az állam felvásárolta a pár hektó borocskákat, fölhizlalt bikákat.
Megjelent az új nép a hegyen. A panelba költöztetett, blokklakásba szorult tömegek visszavágyódása a természetbe urbanizált igényeket termett. Százával jöttek létre a három-négyszáz öles hobbikertek közel a városhoz, a jól megközelíthető helyeken. Itt azután elkezdődött a buhera. Ki-ki a tehetsége, ízlése, ügyessége, szocialista kapcsolatai révén megkezdhette az önmegvalósítást. A kis telkekre építettek faházat és kacsalábon forgó nyaralót, nádtetős parasztportát és sziklavárra emlékeztető bungalót, sőt néhányon kiszuperált autóbuszok, vasúti kocsik álltak betontuskókon. Az emberi leleményesség korlátlansága megnyilatkozhatott barkács-szenvedélyben, egyik hulladék vasból hegesztett kerítést, másik kiszuperált vasúti talpfákkal tudta megoldani határainak kijelölését, a harmadik házilag készített drótfonatot, mert éppen az áramszolgáltatónál volt a munkahelye. A kiskertek is a legváltozatosabb képet mutatták: füves játszótér hintával, homokozóval, csúszdával; örökzöldekkel, tujákkal betelepített kis park kőből rakott szalonnasütő tűzhellyel; apró mintagazdaság törpe gyümölcsfákkal; mesterséges tó, szélmalom, sziklakert, virágágyásos hetedik mennyország, kertibútoros kéjlak… Minden, ami pénzzel és fantáziával a puha korlátok között megvalósítható. Az összefogás fokozatosan kivitte a villanyt és vizet ezekbe az övezetekbe, a fejlődés mérsékelten szédületesnek volt mondható.
Ha lehet és szabad dolgozni, akkor folytatjuk, gondolták a svábok, és belefeküdtek a hámba. A másodlagosnak tekintett szőlőbirtok fő jövedelemforrássá léphetett elő, egy jó évben hozott a gazdaság akkora jövedelmet, mit a családfő éves fizetése. És voltak errefelé a borhamisításnak is hagyományai. (Herczeg Ferenc írja a bácskai együttélés jellemzésére a találó mondatot: a magyar azt a borát, amit nem tud meginni, eladja; a sváb azt a borát megissza, amit nem tud eladni.) Itt csigert gyártottak ősidők óta, hasonló takarékossági szempontok gazdaságos ökonómiáját alkalmazva. A magyarok kapásbornak is mondják: a leszüretelt és gyengén kipréselt szőlőről hordóba eresztik a minőségi mustot, a törkölyt fölöntik cukros vízzel, az újra forrásnak indul, és másodlagos minőségű, savanykás, alacsony alkoholtartalmú italhoz jutnak, amit egész évben fogyasztanak. Ebből kap a napszámos. A jó megy eladásra. Ezt a hagyományt elevenítette fel az állami felvásárlás étvágya, a pezsgőgyárak és a hatalmas szovjet piac szomja várta a bort, nem támasztottak különösebb minőségi követelményeket. Beindult a hegyen borgyártás, szemérmetlenül vásárolták mázsaszám a cukrot, a gyermekek is pontosan tudták a receptet, mennyi cukor kell száz liter vízhez, s abba mennyi citromsavat keverünk, hogy bor legyen belőle. Amikor nagyon elszemtelenedtek a termelők, akkor szigorítottak az átvételen, bevizsgálták a leadott bort, rendőrségi eljárást kezdeményeztek a nagyban csalók ellen, ez ideig-óráig visszafogta a pancsolási kedvet, majd ismét híre ment, hogy jó ára lesz ősszel a bornak, nagy mennyiségekre kötöttek előzetes szerződéseket. A „Húzd meg, ereszd meg!” játék szabályai szerint.
A cukorborsóról kell még szólni. Itt, a mediterránum északi határán köszönt be először a tavasz. Megél a gránátalma meg a füge, keményebb teleken tövig fagy, de kihajt tavasszal a gyökeréről. A tél rövid. A természeti adottságokat kihasználva a tavasz első friss zöldségét, a cukorborsót ősszel elvetik, Katalinkor, mélyebbre mint tavasszal szokás, ha enyhe a tél eleje, az szépen kicsírázik, és törekszik a földből kibújni. És tavasszal, az első napfényre előbukkan, május közepén leszedhetők az első friss hüvelyek. Ha nagyon enyhe a tél eleje, akkor kibújik, és megfagy, elpusztul. De három évből kettőben az emberi számítás érvényesül. Ahogy a hatvanas években megjelentek a családi gazdaságokban a személygépkocsik, létrejött ennek a természeti csodának is az üzleti kiaknázása. A család, szomszédok, napszámosok egész napi munkával leszedtek pár mázsa cukorborsót, azt a családfő berakta az autóba, tizenegyre-éjfélre fölért Pestre a nagybani piacra, ott szunyókált két órát az autóban, majd kiváló áron túl tudott adni a termésen. Reggelre már otthon is volt, álltak bele újra a cukorborsóba. Hatalmas pénzeket lehetett kaszálni, ha az elsők között tudott lenni a termelő, egy-két nap késedelem ezer forintokban mérhető különbségeket mutatott az egy autórakományra jutó haszonban, és bírni kellett egy hétig, tíz napig a gyűrődést.
Az új nép a hegyen hangos volt, táskarádiókat és magnetofonokat bömböltettek, eljöttek a blokk zajából, hogy a természet csendjében teremtsék meg azokat a kibírhatatlan zajokat, szagokat, szemetelési szokásokat, amelyek elől kimenekültek a városból.
A belsőbb völgyek sváb dominanciája is megbomlott, ahogy a falué. A betelepített felvidéki népesség nagyobbrészt református volt, beleültek a készbe, sokáig ellentétek, gyanakvások mérgezték az együttélést. A munka és iparkodás értékrendjében azonban lassú következetességgel másodlagossá válnak az előítéletek, egyetlen dolog számít: mit ér mint ember az ember. A felvidékiek között is volt lusta és szorgalmas, iszákos és bornemissza, meg teltek az évek, az iskolában egymás mellett ültek a gyermekek, elkoptak az ellentétek. Történetünk idején már gyakori az egymás közötti házasodás. Így van Gerencsér nevű köztük, aki kiköpött sült sváb, és Schwarzmüller, aki egy szót nem ért németül.
56 volt az első nagy közös megmozdulása a még két részbe különülő lakosságnak. Előtte mindenkit egyformán megkínozott az államosítás, beszolgáltatás, padlássöprés. Közösen dúlták föl a tanácsházát, égették, körülállva a máglyát, a beszolgáltatási íveket, és amikor a mozi termében megválasztották közfelkiáltással a falu vezetőit, nem volt olyan hang, hogy magyar vagy sváb az illető. Csak a rátermettséget nézték.
A völgy sokáig sváb, tiszta sváb maradt. Messze volt a műúttól, a hétvégi víkendezők közelebb kerestek, akár drágábban, igényeikhez szabott földdarabot. Itt Schmidt Vilmos volt az úttörő, elsők között alakította át a szőlőjét kordonos művelésű, intenzív termelési módra. De meghagyta tőkés telepítésű hagyományosnak a pince fölötti csíkot, ahonnan borversenyekről díjakat elhozó minőséget szüretelt.
A nagyüzem és a kisparaszti gazdaságok vegyes tulajdonviszonyai létrehozták a békés egymás mellett élés alulról induló kezdeményezéssel kivirágzó együttműködési formáit. A gazdaság traktorosait meg lehetett állítani, megbeszélni velük egy kis szántást, fuvart, rotálást, mikor mire volt szükség. Azok svarcban a gazdaság traktorával és üzemanyagával munkaidőben elvégezték a munkát, aminek kialkudott bére egyenesen a zsebükbe vándorolt. Mindenki jól járt.
A szemközti domboldal, ahol Dezső és Torte néni lakott, tulajdonosai ezekben az években öregedtek meg, az őket követő generáció nem váltotta fel őket, lassan leromlottak a szőlőskertek. Utolsó erőikkel ott botorkáltak a sorok között, fájt nekik, hogy velük megszakad a folytonosság. Fillérekért lehetett volna ott földet venni. Schmidt Vilmos csak nézte a másik oldalról vérző szívvel a pusztulást. Be tudná telepíteni, meg tudná művelni, föl tudná fejleszteni, de nincs továbblépésre lehetőség. A magántulajdonnak korlátai vannak, az ő birtoka is öt névre van szétméretve, szétíratva, minden családtagnak a nevén egy csík, bele ne kössön valaki.