(Puzzle-darabok életemből)

Az előszobaasztal kétes magasságában lezajló politikai röpgyűlések mindig a bombázással végződtek. Hogy vártuk a most már üres üvegeket, a lépcső tetejéről nagy erővel vágta a cementlapra s durrantak szét, de ha kellő volt a nyomás, akkor teli üvegekkel még nagyobb hatást ért el, többszörös következménnyel, a gyermekek határtalan bámulata közepette. Édesapámat bosszantotta a paraszti duhaj, és Régina mindig lesben állt a seprűvel meg a szemétlapáttal. Nagytatáék ilyenkor elvonultak a kisszobájukba és gondolom, morzsolták a rózsafüzért, hogy a szomszéd vagy valaki az utcáról meg ne hallja ezt az akkor öngyilkosságszámba menő üvöltözést. Későn nősült, szerinte még így is korán (40 éves lehetett), az ilyen mondások voltak aztán az alaphangleütései minden Veress-találkozónak, ha a feleségek vagy házasság is mint téma szóba került. Míg a Béla bácsi felesége, Piri néni ezt szó nélkül bölcsen vagy csak beletörődve a változtathatatlanba, tűrte, Bibi néni, aki titkárnőként ügyeskedte ki, hogy a vezérigazgató megkérte a kezét, párbajba kezdett, s ha nem is győzelemmel, de édesapám teljes elismerését kivíva maradt az asztalnál. Édesapám szerint ő volt az okos nő, mi ha nem is ítéltük el nyíltan, de a háta mögött állandó röhej volt a rúzsa, a púder, a krokodilbőrcipő és –táska. Isten, bocsásd meg így utólagosan is vétkét, cigarettázott… Csupa olyan dolgot művelt, ami nálunk, a családi kőtáblákon mint ősvétkek szerepeltek. Nekik köszönhetem, hogy pár évvel később a víkendtelepen, ahol a banknak saját hétvégi háza és csónakjai voltak, megtanítottak evezni, a gurulóüléses kétpárevezősön, először mint kormányos ülhettem be mögéjük, majd amikor karjaim elég hosszúak és erősek lettek, hát evezhettem. Hozzájuk menekültem olyan 16-17 éves koromban egy nagyobb verés és szidalom után. Egész biztos, jogos felháborodásában édesapám a szokásos fenyítési módszerekkel akart jó útra téríteni, de én csak azt láttam, hogy édesanyám az apám kitörése miatt és a hamarosan bekövetkező verés fenyegetésétől nagyon szomorú lett. Láthatólag ő viselte az ütések okozta fájdalmakat és nem én, a vétkes, ezt pedig nem bírtam. Ki akartam törni ebből az átkos állapotból, berohantam a gyermekszobába, magamhoz vettem az akkor már 30-40 kötetre rúgó kis sárga könyveimet (Olcsó könyvtár-sorozat), le velük az antikváriumba, ott boldogan átvették, mert tartalmuk és olcsó áruk miatt ezek voltak a legkeresettebb könyvek, a kapott pénzen zárt sorsjegyet vásároltam a főtér számos vagy inkább számtalan pontján álló kis viskókban. Hihetetlen szerencsesorozattal több mint ötszáz lejt nyertem, s azzal le Géza bácsiékhoz, hogy egy pár napra, míg eldöntöm, hol kezdek új életet, náluk meghúzódjak. Befogadtak, persze titokban Géza bácsi üzent édesanyámnak, hogy ne aggódjon, megvagyok, s ágyat vetettek a társalgó diványán. Másnap, vasárnap reggel (ez logikus, mert szombat vagy vasárnap volt otthon a nevelőnap) az asztalhoz ültünk, már ez is újdonság volt nekem, mert otthon fogtuk a teát s a zsíros kenyeret s ki-ki elvonult vele a kedvenc játékához vagy könyvéhez, itt viszont Miki kutya, egy kis kínai pincsi hirtelen felugrott az asztalra, és a tányérból kedvenc falatját követelte, vagy egyszerűen kinyalta. Ez a Miki kutya is a feszültségek okozója volt a sógorok között. Először is, miért Miki a neve? Bosszantásért, mert Miki gyermek is van és másodszorra, hogy lehet ilyen teljesen hasztalan valamire pénzt költeni, kényeztetni, s mint gyermeket tartani, sőt, dicsekedni vele? Így, a már eleve belém oltott ellenszenv arra késztetett, hogy undorral eltoljam a tányértól, s ez lett a vendéglátás vége is, még aznap hazamehettem, minden a megszokott régi rendetlenségben folytatódhatott tovább. Hétfőn visszavásároltam a könyveimet, szerencsémre hétvégén zárva volt a bolt, mind ott voltak még hátul a kis raktárban. 10%-os felárral visszakaptam valamennyit, a nyert pénzből még ki is pótoltam a sorozatot. Ezek a könyvek annyira hozzámnőttek, mint később a Horizont-könyvek. Svájcba is sikerült mindenféle úton-módon ötösével, hatosával postán kilopni. Néhány éve több száz más kötettel az újonnan alakult Selye János egyetem könyvtárát gazdagítják Szlovákiában. Bibi néni kinőtte magát az orvosi egyetem valami vezető könyvelői vagy gazdasági vezetőjévé, már nem tudom pontosan, mert én akkor már külön utakon jártam s nem is érdekelt, de azt sejtem, nagy tiszteletnek örvendő pozíció volt. Nem tudom, Bibi néniről miért írok ilyen sokat, hisz bár a Géza bácsi felesége, mint rokont még ma sem tartom számon, valahogy annyira kilógott a sorból, úgy emlékszem belényesi román volt, nagyon jól beszélt magyarul és németül, jó általános műveltséggel, de nekem valahogy nem volt szimpatikus. Ma sem tudom, milyen indíttatásból meghívott egy délelőtt a főtéri nagy cukrászdába, hogy beszélnivalója van velem, odamentem a barátaim kíséretében, ők egy másik asztalnál várták a csevely végét.

A több mint órás meggyőző munka lényege az volt, hogy szexuális nevelésemnek ő adja meg az alapjait, az udvarlás alapszabályaitól az ágyig. Leizzadtam tisztességesen, s hogy a környezetre milyen hatással volt a jelenet, azt a G. Péter kérdése tette egyértelművé, ő a távoli asztaltól figyelte az eseményeket. Na, nem tudott befűzni a vén kurva? Bibi néni aztán elbutulásban vagy agylágyulásban sínylette öreg napjait, gyakran hallottam, a főtéren érdeklődött, hogy nem tudná valaki megmondani, ki ő és hol lakik? Azt hiszem, halálát egy évvel élte túl a nyolcvannyolc éves Géza bácsi. Az évente egyszeri halottaknapi hazalátogatásunkkor megmaradt kép szerint, Géza bácsi az ágya szélén ült, forgatott és nyomogatott a kezében valami saját maga kitalálta izmosítót, valami idegsorvadástól nem tudta az ujjait kiegyenesíteni, mindig V alakba torzultak a nagyujjak, bemutatta, milyen remekül halad a gyógyulás, még a nadrágjából kilógó csövet is meg kellett bámulnunk, dicsérnünk az aznap gyűjtött vizeletadagot… Sic transit gloria mundi!

Megszólal Marika: amikor világgá mentél, megsirattalak, de azt is tudtam, részem volt benne. Sajnos, már nem tudom, milyen komoly „elvi” vitában fordultál a szülőkkel szembe, de abban egészen biztos vagyok, olyannyira pofátlan voltál, hogy miután a szülők kiléptek az összetűzésből, én szükségét éreztem, hogy felhívjam figyelmedet a gyermeki engedelmességre. „Addig, amíg az ő kenyerüket eszed s fedelük alatt laksz”, ezt így szokás mondani minden házban, ahol rebellis a gyerek. Ez volt az a mondat, amire te úgy reagáltál, na jó, akkor többet nem eszem, s rohantál. Én már sírva futottam is mamikához, hogy állítson meg, de ő jobbnak látta, ha hagy kirohanni a világba. Ezeket a világgá menéseket én mindig bevettem. Egyszer mamika fenyegette meg Mikit, hogy ha megint lelép délután, akkor ő nem fog hazajönni a délutáni oktatásból. Miki persze elment, és én sírva baktattam a Bolyaiba, kivártam a szünetet, s könyörögtem Mamikának, nehogy megtegye. Bibi valami leépítésnek lett áldozata, amikor mamika Csőgör rektornál közbelépett s az ő kérésére felvették könyvelőnek, aztán kinőtte magát a főkönyvelőségig. Hálaként a kamaszok nevelését, sorsuk igazgatását át akarta venni. Nem tudtam, hogy veled is folytatott magánbeszélgetést, Jóska évek múltán mondta el, hogy felhívatta az irodájába, ahol mindent bedobott, hogy lebeszélje rólam. Még csak nem is feltételezném édesanyánkról, hogy ez az ő tudtával történt…

A szerkesztő megjegyzése: a szerző könyvének közlését, amelyet október 30-án mutatnak be Marosvásárhelyen, itt megszakítjuk. A bemutatóról Oláh István ígért helyszíni beszámolót.