(Regényrészlet)

Nem tudta, hogy pontosan mikor és hol aludhatott el. Csak arra emlékezett, hogy miután az autóbusz átment a Kolozsvár külső szegélyét átszelő terelőúton, akkor még ébren volt. A Szulák Emese levelén morfondírozott. De ahogy a városból kiértek, elmaradoztak, először a tömbházak fényei, majd megszűntek az utat szegélyező oszlopok fényei, s a fényreklámok is, először fel-felriadva csak elbóbiskolt, majd később, ahogy a Szamos völgyére egyre inkább ráborult a sűrű, feketében tapadó sötét, s már csak az elszórt, magányos, kósza házak, szomorú szentjánosbogár sárgás-kék fényei világítottak, elaludt. Mint mindig, amikor nem az ágyban, hanem utazás közben aludt el, rögtön magával is ragadták a hol homályos, hol éles képekkel villanó álmok.

S talán, mert az utolsó éber gondolata a Szulák Emese levele volt, hát ahhoz kapcsolódtak az álmai is. Valahol, Budapesten, a Deák téren lehetett, a Deák térre álmodhatta önmagát, s az álmát, s képzeletében kússza, szaggatott filmkockák kezdtek peregni. Álmában tél volt, zúzmarás, szikrázó hideg, s a bérpaloták és reklámok – kék, sárga, piros, és zöld összekent fényei – hidegen fénylettek. Izzottak és lüktettek. És ő ott állt, valahol egy rozsdás hófoltokkal, jégszilánkokkal tarkított kis park bejáratánál, s előtte, mint hajdan volt háborús filmekben, hatalmas, rongyos tömeg kígyózott, tekergőzött. Ruhájuk szakadozott volt és rongyos és mocskos. Nyakukon, valamikor különböző színekben pompázó, de most fakó, kikopott, gyűrötten tarkáló sálak virítottak, hivalkodtak. Testüket múlt századbeli nagykabátok, s bőrkabátok fedték, lábukon félretaposott cipők, bakancsok, s csizmák váltogatták egymást. Mód, tehetség és lehetőség szerint. Ekkor még álmában, többnyire férfiak álltak sorba. A férfiak többnyire szakállasok és fogatlanok voltak, de akik éppen nem is viseltek a hidegtől, s a kortól fénylő zúzmarás szakállt, azok is borostásak voltak, mind, mind, fagyfoltokkal az arcukon, s mint a májusi hajnali fűszálakon ezernyi kicsi csillag, tündökölt a borostáik hegyén. Hópihe-csillagok, hatszögű szikrázó csavarfejek. Ekkor még nőket nem látott. Nem tudja miért, és hogyan, de ezeken az első képeken csak férfiakat látott, az első képeken csak férfiak toporogtak, bokáztak, elnyűtt csizmáikban, tapodtak, szorosan egymásra simulva, fázósan, összehúzódva és mégis tülekedve, négyes sorokba formálódva. Aztán villant a kép, először csak egy elmosódó arc körvonalai villantak fel, először még csak azonosítani se tudta hogy férfi vagy női arc-e, aztán az addig homályos fényből nemsokára az arc elmosódott körvonalai élesre váltottak, vagy talán csak egyszerűen egy távoli fénycsóva villant rá, és ekkor váratlanul felismerte a lánya rászegeződő, könyörgő tekintetét.
– Látod, hová jutottam – mondta ez a tekintet – itt vagyok, ni, s körbemutatott az emberhullák közt, itt. Majd elmutatott előre, ahol ekkor az első sorban állók váratlanul megmozdultak, tülekedni kezdtek.

A kép hirtelen váltott.

Most már látta azt is, hogy mit szorongatnak az első sorban állók féltőn a kezükben. Műanyag tálak, kanalak lendültek néhol magasan a fejek fölé, s ő anélkül, hogy rácsodálkozott volna, hogy miért történik mindez, megértette, az óvó, féltő szándékot, amit rejtettek ezek a mozdulatuk. S a nagy, bütykös, kivörösödött kezek, mintha csak esőt könyörgő imádságos kezek lennének, kúsztak az ég felé. S bár, a hátsó sorok még fegyelmezettek voltak, már-már kimértek, s csak arra vigyáztak, hogy ne álljon senki be még véletlenül se a sorba, az elsők állandó mozgásba voltak, hullámzó, de könyörtelen erővel tolakodtak előre. A lánya arca, ekkor már eltűnt újra a tömegben, nem látta., Az itt és ekkor, az új, élesre váltó képen, csak az elsőkre hullott valamiért fény, fogatlan szájak, borostás arcok , tülekedtek. – Nekem, nekem! – kiabálták, s nyújtották a tálakat a láthatatlan személy felé. Képzelt és valós hangok szálltak a levegőben. És ekkor egyértelművé vált számára is minden. , s most már láttaazt is, hogy egy autóból osztják az ételt.
A sor, amely tülekedett és könyökölt, tolakodott, és lökdösődött, ételsor volt, és a sorban állok pedig egyszerű hajléktalanokvoltak, férfiak és nők közösen, mert nemsokára rájött, hogy a bebugyolált, kendőkbe, sálakba rejtett, takart fejek mögött, nemcsak férfi, női arcok is rejtőznek, női arcok szegeződnek előre, el, arra, ahol osztották az ételt. És ekkor váratlanul és előre nem sejthetőn, újra feltűnt a lánya. De most már nem szólt, nem mondott semmit. A tekintete tele volt fénytelen szomorúsággal és fájdalommal, a bőr megfeszült az arcán és sápadt volt és fénytelen és fakó. Hatalmas sál tekeredett a fejére, amely lent, a dereka körül úgy tűnt övként is szolgált. A kezén – ezt nagyon tisztán látta – nem volt kesztyű, csak a piros bütykök villantak, ahogy összeszorította az ökleit. Egy pillanatra eltűnt, változott a kép. Most a tolakodó és állandóan változó embertömeg között újra látta a lánya fejének körvonalait, most, a fej tartása előre feszült az ételt osztó kezek felée, arra figyelt. De ekkor már valamilyen okból kifolyólag a saját kezét látta, a saját kezében is egy műanyag tál volt, s hogy nehogy összetörje a tolongásban – vigyázva ő is föltartotta a feje fölé.
És ekkor újra a lányát látta. A lánya háta mögött, váratlanul, egy hatalmas kalimpáló kéz jelent meg, amely a levegőn át céltudatosan kúszott a lánya keze felée. A gyomrába beállt a görcs, és a remegés. Váratlanul rádöbbent az a kéz a lánya műanyagtáljára összpontosít, azt veszélyezteti, és akkor összeszorult a mellkasa: – Hanga vigyázz! – akarta sikoltani, üvölteni, de a hang megkövült a torkában. Viszont, ekkor valamitől, valahogy fölfigyelt a lánya is a feléje kalimpáló kézre, lehúzta a kezét, a mellére szorította. Az arca éles fénybe borult, beesett, sovány volt.

– Napok óta nem eszik – villant benne.

És ekkor fölriadt. Körülnézett. Az első pillanatban még azt sem tudta, hogy hol van, aztán lassan megvilágosodott benne minden, de az álom, bár most már tudta, hogy mindez álom volt – nem akart elszállni, ott élt, virrasztott benne, fájón. Az álom és ébrenlét határán volt, s hogy, ne sértse a kinti sötét, behunyta a szemét, és nemsokára visszaaludt. És ekkor, meglehetősen élesen és tisztán, az álomképek a képzeletében újra megjelentek, de most már más, az előbbitől eltérő képek tűntek elő, s az eddig homályos és láthatatlan részletek elevenedtek meg. A legszembeötlőbb az volt, hogy az állókép állandóan változott, váratlanul eltűntek a paloták fényszigetei, helyettük a Népliget fái körvonalazódtak, s a homályos fényben, úgy tűnt, hogy valójában nem is a Deák téren van, ahová az előbb álmodta az álmát, hanem a Népliget szélén, egy beszögelésben, egy újságosbódé mellett. – De hisz ez természetes is – gondolta félálomban, nem a tereken, rejtettebb helyeken osztják az ételt. Viszont, a Hanga arca, ebben az álomfoszlányban is megjelent. Az arca beesett volt, zöldes foltok borították, mintha megverte volna valaki, a fogsora – a régen szép, fehéren villanó fogsora helyén töredék fogak villantak. – No, ugye – villant át benne –, tehát igaz! — De álmában nem fejeződött be a gondolat, nem fogalmazta meg, hogy mi igaz, azt csak később és ébren fogalmazta meg, s borzadt el, a töredezett fogak eszébe jutatták, amit a valóságban életben hallott, hogy mitől is töredeznek a fogak.

Álmában elfordította a tekintetét, majd behunyta a szemét.
– Nem akarsz látni ugye, vagy nem hiszel a szemednek! Én vagyok, persze, hogy én – mondta a lánya tekintete. , Szégyellsz mi? , Nem akarsz megismerni?…
Majd:
– Jó, hogy jöttél, láthatod, hogy hová juttattál az örökös ragaszkodásoddal! Szereteteddel!
Nézte a lányát, nézte a lánya tekintetét, ekkor már sál takarta a foghíjas arcát, most már tál se volt a kezében.
A görcs beállt a gyomrába, fölszorult a gyomra egészen a mellkasáig.
– Kislányom – mondta –, édes kislányom, hogy képzelsz ilyent?.
– Mi van, miért vagy itt, mi történt veled?
– Érted jöttem kincsem, egyetlenem… — , De ekkor az addig mozdulatlan tömeg tehetetlensége meglódította a lányt, s eltűnt.

És amikor újra föltűnt a lánya képe, most egy egészen más helyen látta. Többen voltak itt is, valahol egy parkban lehettek, egy játszótéren, és tavasz volt és fény. Hanga egy körhintán ült, szállt, szállt. Körben a padokon fiatalok ültek, s bár gondozatlanok voltak és elhanyagoltak, a fiatalság szépsége mégis beragyogta őket. – Ők az én testvéreim – mondta. a kérdésére, hogy kik is ezek. – Igen, ők az én testvéreim, árvaháziak, ahogy odahaza mondanák, itt gyermekotthoniaknak. hívják őket, itt ugyanis, az apaság és anyaság másképp nyilvánul meg, mint otthon. Ti a ragaszkodásotokkal teszitek tönkre a gyermekeiteket – itt a nemtörődömségükkel. Úgy teszik be a gyermekotthonba őket, mint a papagájt a kalitkába.
– De hisz mi szeretünk téged, s te nem vagy közéjük való – mondta és nyújtotta a kezét, hogy megfogja a szálló hintát, s egyben kiragadja a lányát „ezek” közül. – De! – mondta a lánya, de! Ők az én testvéreim! Sorstársaim! Kitaszítottak és megvetettek, akiket nem fogadnak vissza a szüleik, mert a bűntudatuk nem engedi. Örökös bűnjelek ők a szüleik számára, amíg csak élnek.

Újra felriadt ültében. Megborzongott. Az álmai nem hagyták nyugodni. Kilúdbőrözött még a teste is, ha az álmaira gondolt. Az utastársa horkolt, keskeny fénycsík világított a szája sarkán. Behúzódott az ablak felőli ülés sarkába, nekidőlt az ablaküvegnek, magába roskadt.

(Forrás: eirodalom.hu)