Mit jut eszedbe/eszébe arról a szóról, hogy: Bécs? Válaszold/válaszolja meg, kérlek/kérem, a Káfénak, lehetőleg együltödben/együltében – egy szóval, akár a mesterlövészek, vagy lőjél/lőjön ágyúval verébre ezerben, Kim Csolt is aknavetővel tüntették el a föld felszínéről. (Gergely Tamás, Káfé főnix)

Alább olvashatók a válaszok, beérkezésük fordított időrendi sorrendjében.

* A nagy kaland / Valamikor az új évezred elején az L.V. nevű újpesti általános iskola tanári kara Bécsbe indult. A kirándulást a mélynövésű történelem szakos tanár, az igazgató barátja szervezete. Feri bá már százszor járt Bécsben, ezért a császárvárost úgy ismerte, mint a tenyerét. Legalábbis ezt hangoztatta. A busz megtelt, mert minden kolléga azt remélte, végre oda megyünk, ahová akarunk, azt nézzük meg, ami érdekes és fontos. Az M1-esen haladó kocsiban tombolt a jókedv: sokan spéci itókát hoztak, és az üvegek körbejártak. Mire a magyar-osztrák határon átjutottunk, Feri bá a részegség-stádium több határát is átlépte. Még reménykedtünk, mire megérkezünk, összekapja magát, és minden rendben lesz. Amikor behúzott a köhögő buszunk a parkolóba, valóban felébredt, és szinte józannak látszott. De rögtön kijelentette: nem lesz gardedám, nem kísérget minket sehová. Mindenki menjen, amerre lát. Különben, egy idegen várost úgy lehet megismerni, ha mindenki egyénileg indul, és amit talál, az csak ő kincse. A váratlan adja a felfedezés örömét, magyarázta. Negyedórán át ment a huzakodás. De mi nem értünk németül, érvelt az egyik tanítónő. Miért, én értek?, kérdezte Feri bá. Ez kiverte a biztosítékot. Akkora volt a felzúdulás, mint a Kékes (1014 méter), azaz mérsékelten nagy. Hiszen a delikvens az igazgató cimborája, ezért ügyelni kell… Nem ezt ígérted!, mondták többen. Semmit nem ígértem, válaszolta Feri bá. És ez igaz volt. A csapat, a tanári kar szétszéledt, de egy óra múlva mindannyian ugyanabban a kerthelységben söröztünk. Késő délután indultunk haza, Budapestre. Ennyi volt a nagy kaland. A következő tanévben Feri bá már nem tartozott közénk: a kollégák kiutálták a suliból. Vagyis elnyerte méltó büntetését. (Kibédi Varga Sándor tanár, újságíró)  

* A Kétfejű Sas. (Gyárfás András, író)

* A Bécsi utcán hogyha jártok

Ott mindenféle csajt találtok,

Csakhogy szavamat ne feledjem:

Az nem Bécsben van, hanem Pesten. (Bakter Bálint, versgyáros és éjjeliőr)

* Bécs – üresen csengő három betű… Nem fűz hozzá sem impozáns, lenyűgöző látványokkal teli  hosszú séta, sem rövid átutazás során várótermek, közwécék tükreiben önmagamra néző fáradt tekintet. (André Zsuzsánna, fotográfus, Csíkszereda)

* Bécs? Ugyan mit jelenthetett egy kicsiny bányászvárosban, Felsőbányán, felnövő ifjúnak, aki érettségiig nem jutott túl az alig tíz kilométerre levő tartományi székhelynél, gimnáziumi tanulmányi színterénél. Történelmi leckék jelezték, tudatosították a birodalom központjának a nemzet sorsát meghatározó szerepét, a függőséget. Bécsbe először a testőrírók „vittek el”, olvasmányélmények sejdítettek valamit belőle: súlyos csillároktól, tükröktől díszes báltermek, hazai gondoktól, szellemi felemelkedést álmodó írásokat teremtő testőrszállások.
Milyen kép alakulhatott ki bennem róla a későbbiekben? Oda eljutni, évtizedekig vágyálomként sem valósulhatott meg. Babits Mihály csodálatosan szép verse – Messze… messze… – vigasztalt: Spanyolhon, Olaszhon, Göröghon, Svájc, Svájc,Némethon, Frankhon, Angolhon csodáit, szépségeit, értékeit sorolja s a végén, mint valami novellában, ott a csattanó befejezés:

„Ó mennyi város, mennyi nép.
Ó mennyi messze szép vidék!
Rabsorsom milyen mostoha,
hogy mind nem láthatom soha!

Aztán, rabsorsunk végetértével, hacsak pár órácskára, mégis megláttam. Előbb, a kilencvenes években, a szatmárnémeti Zárdatemplom Máriazellbe tartó kórusával ejtettük útba. Megnéztük a Stephansdomot, sétáltunk az azt körülvevő utcákban, megláthattuk a városházát, a Burgot, nézhettük a konflisokban ülő túristákat. Olyan volt, mintha egy csodálatos gyümölcsöskertben járnánk, ahol szemünkkel ízlelhettük a cseresznyét, a körtét, az almát, a barackot, sőt még déli gyümölcsök is értek benne. Hogy ez így együtt lehetetlenség? Persze, hogy az, amint a látvány is az volt, az egymásra rakodó történelem, a csodálatos paloták, az utcák hangulata. A fagylalt nagyon finom volt.

Tíz évvel később, Németországból hazajövet, utunk elhaladt a Schönbrunn-kastély előtt. Megálltunk. Beléphettünk a csodálatos parkba – a palota belső látogatására nem jutott idő –, ismételten csak külső szemlélőként. A nagyság, a pompa,a szépség hatalmába kerített. Milyen élet lehetett ott, királyi fenségek koronás fők korában?! Az időutazás a magam sorsa és az ott lakóké közti végtelen távolság Petőfi versét juttatta eszembe: Palota és kunyhó. No, nem annak revolúciós heve, hanem a kontraszt, a távolság, ami elválasztott tőle. Változtak az idők. Egy másik költő, József Attila szavaival:

„A harcot, amelyet őseink vívtak,
békévé oldja az emlékezés”

Igen, azóta megoldotta, közös dolgainkat is dűlőre vittük. A habzó sörrel teli poharakkal is koccintunk. A Burg és a Schönbrunn történelmi jelkép, évszázadok esszenciájaként túrista látványossággá szelidült. Nekem ennyi jutott belőle. (Máriás József irodalomtörténész, újságíró)

* Dezember 6, Donnerstag. Mikulás, Miklós. Egy hodályban (tornateremben?) szalmazsákon aludtunk, enni is kaptunk meg narancsot. Nem kellett elosztanunk, mint valaha apám mandarinját. Szerencsés módon másnap már mehettem Bécsbe, ismerőseim rokonaihoz.
Bécs. Kék Duna keringő. Mesél a bécsi erdő. Felszántom a császár udvarát. Burg. Schönbrunn. Mozart és Schubert. Prater. Kávéházak. Opera. Két napot aludtam és a menekültek legbanálisabb álmát álmodtam. Otthon felejtettem valamit – én mindig a radírgumimat –, haza kellett menni érte, és elfogtak a határon.
Tuszkulánum kell ezután a kalandos tizenkilenc év után. Nyugalmas tájkép a csata után. Egy hotelben az egyik svéd megye ideiglenes konzulátusán hallgattak ki, sok magyarral egyetemben. Sokan voltak szabadsághősök, senki sem volt párttag. A svédeket tulajdonképpen más dolgok érdekelték. Érettségim volt, gyorsan hasznukra lehetek. A kevésbé képzettek ott maradtak Ausztria nyakán. Egy szegény ország vert a fejembe valami tudásfélét, egy gazdag ország most élvezheti annak gyümölcsét.
Indul az autóbusz. Az Alpokra nem emlékszem. Talán aludtam. Különben Gombár tanár úrra gondolhattam volna. Az elefántokra. Meg hogy Hannibál azelőtt portás. (Gulyás Miklós, író, könyvtáros)

Az Osztrák-Magyar Monarchia rányomta pecsétjét az ország fejlődési lehetőségeire. Viszont a múlt tapasztalataiból okos következtetéseket lehet levonni, ami egy ország javát szolgálhatja. Ma a két ország egyenrangú. Egy olyan politikával, mely békén alapul és az egymás érdekeit tiszteletben tartja, szert lehetne tenni egy támogató baráti országra BÉCCSEL a központban. Sokat segíthet ebben a közös múlt pozitívan való feldolgozása is. (Madarassy Enikő, kutató, Stockholm)

* ” Micsodafalu Bécs” éneklik a Bob hercegben. (Kerekes Tamás, író, újságíró)

* A Habsburgok, a Szabadsagharc….Sauer Emil és Liszt Ferenc.Bálterem, valzer, szép, hosszú estélyik… Igen, a Kék Duna. Bécsi szelet. És a koszos nemzetközi buszpályaudvar 2000 valahányban… (Éva Agnel, író, nyelvész, Marseille)

*  Zenede. (Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője)

* Nem Ufó Zoltánt majmolom, hisz nem voltam szerelmes, mert a lány már (más iránt) komolyan az volt, s így csak játék lett az egész, de azért még jókat-izgalmasakat sétáltunk, kézen fogva. Egy hétig volt miénk a város, s engem akkor…1992 lehetett tán, a csodás épületeken kívül az frappált, hogy mennyi behavazott fejű polgár /nevezzük őket divatos határontúli félgyalázkodással “nyuggernek”/ sétál nyugodtan, barátságos együtt és egyedüllétben. Kezükben még véletlenül sem láttam az itthoniakra oly jellemző neccet, szatyort, cekkert, nem volt megnyúlva a nyakuk, leereszkedve a válluk, nem rótták állandó köreiket a “kapás”, “faszolás”, “osztás-van” után, látszólag képtelenül arra, hogy leszokjanak az állandó készenlétről, beleszokjanak a nagyfene szabadságba. (Ady András, költő)

* Bécs számomra mindenekelőtt dr. Száva Tibort juttatja eszembe, akivel mindegyre beszélgetek, és aki – többek között- A székelyföldi magyar-örmény családok c. értékes könyv szerzője, melyben részletesen leírja Zakariás Antal életét, aki az 1848-49-es forradalom idején a csíkszentdomokosi rézbánya és a bodvai öntöde tulajdonosaként örömmel engedélyezte az első ágyúk öntését bodvai öntödéjében, és akinek a nevét, áldozatokat hozó forradalmi tevékenységét Egyed Ákos Erdély 1848-1849-ben c. vaskos kötete második, bővített kiadásában meg sem említi, holott tudjuk, hogy nélküle és a Bodvajra küldött embere, Bodor Ferenc nélkül – amit tagad -, holott Gál Sándor ezredes is(később tábornok) az 1861-ben – harmadmagával szerkesztett, a háromszéki önvédelmi harcokról és életéről szóló dokumentumértékű írásában megemlíti, amiről Egyed Ákos szintén nem akar tudomást szerezni, nem is beszélve arról, hogy Bodor Ferenc csíkmadarasi, jelentős szerepet játszó, „ a két magyar haza legnagyobb lőporgyárát” is elintézi egyetlen kurta mondatban(„Csíkban végül Madarason épült lőporgyár.”) a 428. oldalon, holott elég sokat tudunk róla. Nagy szálka lehet ez a Bodor Ferenc Egyed Ákos akadémikus úr szemében. Helytörténettel már rég nem foglalkozom, de ezt a témát életem végéig dédelgetni fogom, amit elsősorban dr. Száva Tibornak, könyvének kell megköszönnöm. (Komán János költő, tanár)

* Irtó szerelmes voltam egy lányba. Soha még annyira szerelmes nem voltam és nem is leszek, remélem. Megtudtam, hogy Bécsbe megy kirándulni és elmentem én is. Személyvonatokkal utaztam végig, már akkor mosogatórongy voltam, mire odaértünk. Aztán ott Bécsben kiderült, hogy a lakótársamat jobban csípi, mint engem. Az övé lett. Aztán hazajöttünk Bécsből, de előbb még a vidámparkban mentem egyet egy érdekes kütyün, ami azt szimulálta, hogy jól odacsap a földhöz. (Egyed Ufó Zoltán, fotográfus)

* Bécs, hm, a Stephansdom felé sétálva fehér parókás, piros, aranygombos kabátba öltözött diákok, esti opera előadásra invitálnak, mert azt hiszik, bécsi vagyok. A bécsiek különös eleganciával öltözködnek, ezt szeretem, sőt tisztelem ebben a városban. Ezért is ügyelek arra, hogy hogyan vagyok öltözve, ha Bécsbe megyek.
– Nein, danke, heute Abend bin ich nicht hier.- hazudom.
Ők kedvesen elköszönnek. (Somorčík Sz. Rozália, költő)

* Banán. (Szuhay-Havas Marianna, a Lenolaj szerkesztője)

* Bécsről nem a Mariahilferstrasse, a bevásárlás jut eszembe (noha az állomásról jőve először azt tapasztaltam meg), nem a Ring a fiákerekkel (persze láttam), nem a Hofburg és a spanyol lovasiskola (nyilván megcsodáltam), nem az Operaház, nem a Burgtheater (kívülről nézhettem őket), nem az Albertina, nem a schönbrunni kastély (voltam bennük legalább kétszer, ami nyilván nem sok), nem a Prater (meccset is illett volna végigszurkolni, inkább az ősidei magyar-osztrákokon), nem a Stephansdom – hanem egy hozzá közeli utca, a Kapistrangasse, a 2.szám emelete (ha még jól emlékszem a címre). Itt laktak Szépfalusi Istvánék, általában többed magammal jártam náluk, feleségemmel, írótársakkal, egyúttal a Bornemissza Péter Társaság székházában. Valamennyi alkalmat nem tudnám most felsorolni, de innen indult a Romániai Magyar PEN Klub gondolata, szervezése, s a testőrpalotában a kilencvenes évek elején meg is alakultunk. Nagyjából sajnos ennél az aktusnál maradtunk, a kezdeményezés, az ünnepség azonban ma is szép emlék. Akaratlanul is ide kapcsolódik Kányádi ugyancsak emlékezetes verse, a Halottak napja Bécsben. (Ahogy egy másik versében, a Sárga kankalinban írta: “Sokasodnak a halottaim.”) (Kántor Lajos, a Korunk szerkesztője, író, közíró)

* Bécsben, átutazóban két erdélyi szász fiúval beszélgettem, és áradoztam nekik arról, hogy milyen gyönyörű város. Mire ők legyintettek egyet és azt mondták: nincs benne semmi különös, Bécs a Balkán kapuja. Akkor arra gondoltam: bárcsak Bukarest is ilyen lenne, akkor könnyebben el lehetne viselni. (Zsehránszky István, újságíró, rádiós)

* Hirtelen, mondjuk Goethe, de valamiért Kufstein is… (Keszthelyi György, költő, grafikus)

* Egy pocakos, joviálius úr drapp öltönyben, mellényben, amint virslit eszik. (Cselényi Béla, költő)

* Bécsi szelet, haboskávé és a bécsi kamarilla… (Cseke Gábor, költő, a Káfé szerkesztője)

* Hm, nekem Richard Wagner Kőomlás Bécsben című regénye jut eszembe mindig, ha Bécsről van szó, illetve a könyvből áradó dekadencia, melankólia, egykedvűség, a beletörődő szemlélődés. Azóta számomra Bécs nem a hivalkodó erő városa, hanem a lemondásé, nem a harsány színeké, hanem a szürkeségé, nem a lendületé, hanem a fásultságé. A vállrándítással elintézett fásultságé. (Zsidó Ferenc, író szerkesztő)

* Mátyás király. (Bajna György, író)

* Sem béklyót, sem koronát

Ki mondaná meg, hány évet késtem,
meddig vártál: itt lehess velem –
őszi este tollászkodott Bécsben,
ahogy sétáltunk a Grabenen.

Volt részem napfényben, sorsverésben,
ungi tájak játszottak velem –
őszi este tollászkodott Bécsben,
végig a Mariahilferen.

Táncoltam kötélen, éles késen,
voltam vásott és mintagyerek –
őszi este tollászkodott Bécsben,
amíg vártak ránk a Bruegelek.

Látkép tárult – lestem szűkös résen,
vonzott, ami új s ami ódon –
őszi este tollászkodott Bécsben,
madárképben a Stephansdómon.

Ívfényben égtem, pislogtam mécsben,
nem hordtam béklyót, sem koronát –
őszi este tollászkodott Bécsben,
míg el nem illant a Burgon át.

(Balla D. Károly író, költő, 1995. okt.)

* Berzsenyi, hattyú, operett. (Székely Dénes, IT-szakember, honlapgazda)

* Halottak napja Bécsben. Szép pincérlány a káféban. A lyányom, akinek koncertszervezők udvarolnak a Stephansdom körül. Kispál Jutka, aki most Miklós Judit néven Bécs mellett él, de aki rengeteg évvel ezelőtt mögöttem ült a Brassai Sámuel Ipari Líceum egyik osztálytermében. Nyögte Mátyás bús hadát. Menjen innen kis vörös gömböc. Hernalstrasse. Liebe. Und so weiter. (Demény Péter, író, költő, műfordító)

1. Gergely:
   2012. október 31. 17:38

   Azt elfelejtettem írni, hogy lesz folytatása, következnek más Káfé-barátok. A „perforál” különben olyan ankét, mely bizonyos esetekben perforál, mert kellemetlen kérdéseket tesz fel vagy mert nyugtalanaító (elgondolkoztató) válaszokat kap.

2. csekegabi:
   2012. október 31. 18:24

   Valahányszor új válaszok kerülnek az összeállítás elejére, a főcím mellett jelezzük a frissítést. Ahogyan most is tettük.

3. Somorčík Sz. Rozália:
   2012. november 2. 13:16

   Szerintem gyakrabban kellene hirdetni ilyen játékot.
   Legutóbb a Titanic volt.
   Alig várom a következő hozzászólót!
   Izgalmas!

4. Gergely:
   2012. november 2. 15:24

   Perforálunk még…

5. Cseke Gábor:
   2012. november 2. 17:43

   A túl gyakori perforálás is kétélű: sok lesz a „lyuk”. Vagyis oda lesz a játék varázsa

6. Gergely Tamás:
   2012. november 3. 08:37

   Akkor ritkán perforálunk

7. Cseke Gábor:
   2012. november 3. 19:05

   Dehogy ritkán: időről időre. Éppen jókor…

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ