Erős vagyok, daliás, elszánt és vitéz: én lehetnék nemzedékem virága, ha nem roppannék össze a legegyszerűbb keresztkérdés súlya alatt.
Ezért vesztettem el a postán erkölcsi tartásomat, amikor pénzért ácsorogtam, és egy szigorú hölgy faggatott a tolóablak mögül:
– Honnan vár pénzt?
Remegni kezdtem. Elváltozott a hangom, mégis szerettem volna világfi módjára viselkedni.
– Bárhonnan – jelentettem ki –, ha a Midász király küldte, akkor is jól fog!
Egy pillantást vetett az utalványra és megcsóválta a fejét.
– Hát nem a Midász!
– Akkor – mondtam egyre vékonyabb hangon – a Midász király megint nem küldte el a tartozását. De evvel a szomorú történettel – Midász király pénzügyi megbízhatatlanságával – nem akarok lelki gyötrelmet okozni a kisasszonynak!
A hölgy attól se hatódott meg, hogy kisasszonynak neveztem. Tovább kérdezett:
– Senki se jut eszébe? A pénzről.
– De igen – mondtam –, a pénzről Onasszisz és Hitvese jut eszembe. Azt állítják róluk, hogy igen gazdagok…
Újabb pillantást vetett az utalványra, mert már ő se tudta a feladót. De neki aránytalanul könnyebb dolga volt, mert a helyes választ újra kiolvashatta.
– Ismeri maga Kis Józsefet?
– A költőt? – kérdeztem végre én is.
Megint az utalványt böngészte. Végül gyanakodva jelentette ki: – Itten azt nem írja.
– Nem baj – nyugtattam meg –, a pénz akkor is pénz, ha nem a költő küldi.
– Hát hány Kis Józsefet ismer? – folytatta a vallatást.
Én három Kis Józsefet vallottam be. A negyediket – Kis Jóska barátomat – letagadtam. Úgy határoztam, Jóskát csak akkor keverem a zavaros ügybe, ha a postások kínozni is kezdenek.
– És mennyit várt?
Ezt nem értettem pontosan. Amíg a tolóablakig jutottam, húsz percet vártam. Az első keresztkérdés óta pedig az volt a benyomásom, hogy tíz év tűnt tova.
– Sokat vártam – jelentettem ki mekegő hangon –, de ha úgy tetszik gondolni, várok többet is.
– Pontosan mondja meg, hogy mennyit!
Sajnos, a kétségbeesés állapotában nem tudom helyesen megítélni az időt. Ha pedig egy órát vártam, talán képes vagyok még helytállni néhány percet.
– Este hatig is – jelentettem ki, noha tudtam, hogy ez meghaladja erőmet.
A hölgy még inkább éreztette társadalmi, tájékozottsági és lelki fölényét.
– Mennyit vár pénzben?
Ezt se értettem, nem láttam az összefüggéseket. Nyilván ez csak elterelő kérdés lehetett, hogy utána még inkább tőrbe csaljon, és valami általam se tudott bűn bevallására szorítson.
Ennek ellenére lázasan számolni kezdtem. Föltételeztem, hogy másfél órát várok, és az időt úgy kalkuláltam át pénzre, mintha szobát festenék szabályellenesen.
Először is háromszáz lejt vettem alapul, mert egy szobafestő kisebb összegért szóba sem áll. De úgy számítottam, hogy ez a pénz csak az indulás díja: ehhez jön két lej pemzlikoptatás; három lej falvakarás, húsz lejért budaiföld, kilencért zöld tempera és tizenhat lejért konyak..
Kétségbeesetten számoltam, mert az erős akaratú, éles nézésű hölgy úgy hipnotizált, mint az óriáskígyó a nyulat. Már érlelődött is bennem az ösztönös elhatározás, hogy a következő delejező kérdésre becsukom a szememet, és besétálok a torkába.
Ha meg akar enni, ne a pénzemért egyen meg, hanem önzetlenül.
Kapkodva adtam össze a szobafestés részleteredményeit, és fásultan bejelentettem:
– Háromszázötven lej, de a szappant a Nagyságos Asszonyék adják!
Erre a kétségbeesett közlésre a hölgy végre bólintott.
– Rendben van. Töltse ki az utalványt.
Az asztalhoz támolyogtam, és néztem a postai pénzeslapot. Az üzenet szelvényén Kis Jóska barátom írását ismerem föl: „350 lej a levélben jelzett fürdőkádra.”
Néztem az írást, és nem értettem. A levelet ugyanis nem kaptam meg. Valószínűleg a kézbesítő is valami gyanúsat látott a levél külalakján. És visszatartotta.
Ismét a tolóablakhoz botorkáltam, azután átvettem a számomra is gyanús pénzt. Majd a hölgyhöz fordultam, alázatosan.
– Kedves kisasszony – suttogtam –, én megmondtam, amit tudtam. De most már önök is mondják meg, hogy mit tudnak a fürdőkádról?!

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 2002/4.)