– No, János – szólt István bácsi -, beszéld el ennek az úrnak, hogyan találkoztál Petőfivel…

Bakabál István bácsi arról híres Bihar vármegyében, hogy Petőfinek a botját mutogatja.

Magam is megnéztem ezt a nevezetes ereklyét, és mondhatom, hatalmas furkósbot.

– Úgy nézzen erre a botra, öcsémuram – monda Bakabál István bácsi -, hogy ez szentebb a szent Péter sétapálcájánál is – és elővette azt a bársonytokból, amit a becses furkósbot tiszteletére csináltatott.

– Látja, öcsém, ilyet nem mindennap láthat.

– Látom, bátyámuram.

– Mármost csak képzelje e mellé a bot mellé Petőfi Sándort, és ennél dicsőbbet a becses öregapja sem látott.

– Látom, urambátyám.

– Én már nagyon hozzászoktam, hogy melléje képzeljem Petőfi Sándort, annyira hozzászoktam, öcsém, hogy néha nem is látom a botot, csak halhatatlan nagy költőnket.

– Kár, hogy nem tud rajzolni, bátyámuram.

– Mért?

– Hát tudja, már évek óta vitatkoznak azon, hogy melyik arckép hasonlít Petőfi Sándorhoz, és szomorúan tapasztalták, hogy nagyon egyik sem. Milyen kár, hogy bátyámuram képzeletét nem lehet lefotografíroztatni.

– Mond valamit öcsém, ez igazán országos szerencsétlenség, de hát én nem tehetek róla, hogy olyan nagy szamarak azok a fotográfusok.

– Hát mondja csak, István bácsi, hol szerezte ezt a szentséget?

– Hol szereztem! Kaptam egy szegénylegénytől, akit én mentettem meg az akasztófa alul, máig is él, nálam van, én tartom.

– És hogyan tudja, hogy Petőfié volt?

– Hogyan tudom? Hát tudom bizonyosan. Az mondta.

Nem mertem kételkedésemnek kifejezést adni, mert a furkósbotot Petőfi nélkül is respektálni szoktam, de mégis nagyon szerettem volna meggyőződni a valódiságáról.

– Ismerte az a bizonyos Petőfit?

– Hogyne ismerte volna, hiszen vele mulatott.

– Hol?

– A kondorosi csárdában.

– És hogyan maradt ott ez a bot?

– Hát, tudja, úgy, hogy mikor Petőfi elindult, esett az eső, és ő esernyő alatt utazott tovább, a botját meg ott felejtette.

– És be tudta az a szegénylegény bizonyítani, hogy Petőfi volt az, akivel mulatott?

– Hogyne tudta volna. Hiszen csakis erről jöttem rá, hogy ez a furkósbot valóságos nemzeti szakramentum.

– Ha szabad kérdenem, mivel bizonyította?

– Azzal, hogy egy fiatalúr volt a korcsmában. Nyakkendője nem volt, ivott, mint egy kefekötő, és azt dalolta: „Fiúk, az isten áldjon meg!” Hát kell ennél több bizonyíték?

– Valóban, minden jel arra mutat. Ejnye, beh szeretnék azzal a bátyámuram által penzionált szegénylegénnyel beszélni!

– Hiszen az nagyon könnyű. Mindjárt behívom.

Az öreg kiszólt az ajtón, s néhány perc múlva megjelent az érdekes egyéniség. Öreg ember volt már. Tisztán öltözött és jó, becsületes kinézésű.

– No, János – szólt István bácsi -, beszéld el ennek az úrnak, hogyan találkoztál Petőfivel.

Az öreg valószínűleg sokszor elmondhatta már ezt a dolgot, mert nagyon egykedvűen kezdte el beszédét.

– Hát, uram, úgy volt az, hogy az igazat megvallva, szegénylegény koromban mulattam egyszer az Alföldön a kondorosi csárdában. Bevetődik egy fiatalúr, akinek nem volt nyakkendője, és elkezdi dalolni, hogy: „Kocsmárosné, száz icce bort hozzon kend!”

– Hallja, öcsém! – szólt ragyogó szemekkel az öreg.

– És aztán?

– Aztán leült a lócára és aszongya nekünk, hogy: kik vagyunk? Aszongyuk, jó emberek. Aszongya, ű is jó ember, hát mulassunk együtt. Hej, de nagyot is mulattunk. Mindig azt danúta, hogy: „Fiúk, az isten áldjon meg!” – aztán megölelgette a kocsmárosnét.

– Hallja, öcsém?!

– No, csak tovább.

– Reggel aztán elálmosodtunk, ki erre, ki arra dűlt, Petőfi úr is lefeküdt, aztán aludt.

– Hogyan tudja, hogy Petőfinek hítták?

Az öreg nagyot nézett, aztán vállat vont.

– Hájszen eleget mondta a tekintetes Bakabál úr.

István bácsi erősen fújta a pipáját.

– Hát aztán? Mondja tovább.

– Mink aludtunk, Petőfi úr pedig azt mondta: „befellegzett”, elment, csak ez a botja maradt ott az asztal alatt. Én vettem fel, és nekiadtam a tekintetes úrnak.

– Valóban nagyszerű! – szóltam István bácsihoz, aki ismét büszkén tortyogtatta a pipáját.

– Má nem adnám egy kilogramm gyémántért – felelt.

E percben ordítás hangzott a mellékszobából: összekaptak a gyerekek.

István bácsi benézett hozzájuk, én pedig fölhasználtam az időt, és odaszóltam a kiérdemült szegénylegénynek:

– Hallja-e kend, látta Petőfinek az esernyőjét?

– Hogyne láttam volna.

– Petőfinek nem volt esernyője soha.

– Nem volt? – kérdé mintegy sértetten felhorkanva az öreg – volt annak, uram, tíz is.

– Hogyan?

– Hát tíz is volt a hóna alatt, hitet teszek rá akármikor.

Én azt sem tudtam, melyik székre forduljak nevettemben, midőn István bácsi újra belépett.

– Elmehetsz, János – szólt anélkül, hogy észre vette volna nevetésemet.

Az öreg mormogva távozott.

– Mondja csak, bátyámuram, igazat beszél ez az ember?

– Nagyon igazat. Mondhatom, ennél becsületesebb embert nem ismertem. Csak azért is tartom egyrészt, mert jóravaló, másrészt pedig mert históriai személy.

– Mi a manó?!

– No persze, hát nem mulatott-e Petőfivel?

– És csupán ezért tartja István bácsi?

– Ezért hát – felelé, és oly furcsán nézett rám, mintha kételkednék Petőfi iránt való tiszteletérzésemben.

Meggondoltam a dolgot: nem akartam elrontani Bakabál István bácsi örömét és büszkeségét, sem az öreg parasztot nem akartam megfosztani a kenyértől, miért is elhallgattam, hogy nem Petőfi botja volt az, amit tartogat, hanem valami esernyőreparáló művészé.

Néhány év múlva hallottam, hogy mikor képviselőválasztás volt, Bakabál urambátyám magával vitte a híres botot, amellyel el is döngették őkegyelmét úgy, hogy három hétig nyomta az ágyat.

De hát ő nemigen bánta, mert a bot újra visszakerült hozzá, és most azt is elmondhatja, hogy a nevezetes ereklye milyen szerepet játszott egykor az ő hátán és oldalain!

( TÜKÖRKÉPEIM. Önéletírások, karcolatok, esszék. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1965.)

1. demivanna:
   2010. június 29. 16:33

   becsszó, először úgy olvastam a címet: Petőfi BOLTJA….!! hiába, ez a fogyasztói társadalom agymosása…:-)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ