In memoriam Beke György

Az öt éve elhunyt Beke Györgyre emlékeztek a Magyar Írószövetségben, személyes történeteken keresztül felelevenítve a legendás szociográfus-író alakját. Az emlékezők közt volt az alábbi esszé szerzője is.

Ha jól emlékszem, híres, ország-világ járó zöld Skodájával érkezett Beke György Bécsbe valamikor a kilencvenes évek elején, korpulens alakja ellenére sebbel-lobbal, önmaga körül szelet kavarva viharzott be a lakásunkba, s éppen csak lezökkentette óriási aktatáskáját a karosszék mellé, ahol hellyel kínáltam, már szegezte is szembe velem az első kérdést, hisz interjút készíteni jött: „Mit keres egy székely Bécsben?”

Ne siessük el a dolgot, mondtam zavaromban, talán kóstoljuk meg először ezt a burgenlandi rizlinget, nem is olyan rég magyar föld volt az, ahol szőlővesszeje „nektárt csepegtetett”; köztudott, hogy nemcsak tűzbe hoz a jó bor, hanem töprengésre is késztet, idézik is unos-untalan a jó öreg latin közmondást: „In vino…”

De nem a rizlingtől borult fel a szekerünk, s hagytuk félbe az interjú készítését, hanem a Bécsi Magyar Iskola miatt. Mikor megtudta, hogy még aznap óráim lesznek ebben szépnevű, de csak hétvégeken működő intézetben (szombat volt a tanítási nap), összeseperte papírjait, s már robogtunk is az Urániába, ahol az oktatás folyt. Úgy lépett be a tanterembe, ahogyan egykoron Gárdonyi Géza léphetett, derűje, humora, legendás kedvessége ráragadt a gyermekekre, s önfeledten, minden módszertani, didaktikai szabályt felrúgva beszélgettünk népszokásokról, történelemről, földrajról, közmondásokat idéztünk, gyermekmondókákat szavaltunk, hajdani s jelenkori játékokat adtunk elő, medvelépésekkel körtáncunkban is részt vett, kurjantásokat tanított, de módfelett elámult, elérzékenyült, amikor Hámos Gergely nagycsoportos tanítványunk (Tisza István-ivadék) elszavalta Dsida Jenő Psalmus Hungaricus-át. Ez éppen kapóra jött neki, kérdezte, tudjuk-e, hogy ez a fiatal zseni, Dsida Jenő fedezte föl a Keleti Újságban a legnagyobb csángó költőt, Lakatos Demetert, aki a Halotti Beszéd és az Ómagyar Mária-siralom nemes veretű, ódon nyelvét használta a legkeletibb végeken, Moldvában, Szabófalván, de megírta egyik versében, hogy országa, nemzete, hazája napnyugaton van, idézte rögvest az irodalmi köztudatban élő sorokat: „Ott vagyon a mi országunk, / Tudd meg jól, / Ott hol a nap minden este / Leszentül.”/

Hallottátok-e hírét Szabófalvának – kérdezte a gyermekektől? Aki Ausztriában meg akar maradni magyarnak, annak tudnia kell, mert a magyar élettér – a szállóige Kányádi Sándortól származik – Szabófalvától San Franciscóig tart. Egyik fontos közbeeső állomás éppen Bécs, ahol mindig éltek magyarok, olyan legenda jár szájról szájra, hogy a honfoglalás előtt errefelé kalandozó ősapáink alapították.

De aztán hamar szóba került az anyanyelv, a nyelvhelyesség, a kétnyelvűség kérdése is: élet a diaszpórában, idegen nyelvi közegben, a beilleszkedés, az asszimilációt késleltető fékrendszerek.

Elemében volt. Híres erdélyi barangolásainak is ez volt legfontosabb témája, a megmaradás: megmaradni embernek, magyarnak, így percek alatt kedves „Gyuri bácsi” lett a híres íróból, egymást túlkiabálva mondták el a zömmel Erdélyből, Felvidékről, Délvidékről származó gyerekek, hogy élnek ebben a soknépű világvárosban, milyen az iskola, mivel küszködnek a szülők, milyenek a kurd, török, kambodzsai vagy elvétve éppen az osztrák szomszédok.

(Az írás teljes terjedelmében az eirodalom.ro honlapon olvasható)