(Epizódok a Siklósi Szandzsák történetéből)

XII.
Egy gyümölcsöző kapcsolat

Bránkó naponta megfordult a várban. Dzsebes elszigetelődő magányában a szolgáin kívül nemigen engedett senkit közel magához, de a deákkal lassacskán barátságféle alakult ki közöttük. A bég tudni akart mindenről, ami a városban és annak környékén történik, Bránkó pedig nem bánta, mit beszélnek, hisznek róla az emberek, neki naponta látnia kellett a vár nagyhatalmú urát. A hivatalosnak indult raportból idővel beszélgetés, a besúgóból bizalmas lett, mindketten tapasztalták, mennyire rokon gondolkodásúak ők. Nagy, virágos rétnek látták a világot, amelyen szép asszonyok, pompás lovak és nagy férfibarátságok teremnek. Egy-egy mesterien megalkotott fegyver puszta látványa tűzbe tudta hozni őket. Mindketten észrevétlenül kiöregedtek duhajkodó, kalandokat kergető ifjúkorukból, lelkük és eszményeik azonban fiatalok maradtak, s a nagy hódítások és a vitézi virtus helyét életükben lassan elfoglalta a visszaemlékezés, a szép beszélgetés a múltról, asszonyokról, lovakról, csatákról.

Bránkó minden nap más útvonalon gyalogolt föl a várba, így két-háromnaponként mindegyik szögletében megfordult a településnek, mindenkivel szót váltott, mindent meglátott, mindenkiről tudott valamit, csak róla nem lehetett tudni semmi biztosat. Pedig nagy, nyomasztó titka volt most a deáknak, nem mert elmaradni egyszer sem, naponta bele kellett néznie a bég szemébe. Az asztalra újabban már bor is került, a két férfi békésen elpoharazgatott, meghányták-vetették az aktuális eseményeket, nagyokat tudtak már hallgatni is egymás társaságában, ami a barátság biztos jele. Csak Bránkó szűkölt folyamatosan belül: mi lesz, ha a bég rájön az igazságra…

Ezen a napon a cigányváros felé került, fölkapaszkodott a meredek sziklákon, útközben oldalt pillantott a klastrom épülete felé, feltűnés nélkül, s úgy látta, mintha egy karcsú női kéz keszkenőt lobogtatott volna. Csak egy villanás volt, körülnézett, figyeli-e valaki, azután mire megint odanézett, eltűnt a látomás. Nem képzelődött, abban biztos volt, mert hamarosan az egyik eunuch hajolt ki az ablakon, s nézett körül tüzetesen. Úgy látszik, nagy a fegyelem a háremben.

A várfalba épített vastag vaskaput megdöngette, kicsit rugdosta is, az őr szó nélkül beengedte. Talán más nem is járt ezen a kapun, a cigányváros lakóinak a fél várat meg kellett kerülniük, ha a városba akartak jutni. A vár külső erődfalai mögött felnőtt egy céhes kisváros. Ennek a közösségnek az életét különös rokonszenvvel figyelte a deák. A várurak kiszolgálására odatelepített cselédség generációk hosszú során emelkedett a szolga megvetett státusából az öntudatos, gazdagodó kereskedő és iparos helyzetébe. A nemzedékről nemzedékre örökített szaktudás finomodott, tökéletesedett. A város gyarapodó lakossága, a pénzen megvásárolható javak iránt megnőtt fogékonyság fokozatosan hátrább szorította a várbeli urak ellátását a befolyó jövedelmek rangsorában. Volt itt pék, kovács, csizmadia, fegyvergyártó, asztalos, aranyműves, fodrász, orvos, takács, szabó, kőfaragó, illetve bolt, kocsma és pénzváltó. Az apró műhelylakásokból toldásokkal, hozzá- és ráépítésekkel zsúfolt, sikátoros utcagubanc lett, a várfalakkal határolt területet benőtte, terjeszkedni nem tudott. A mesteremberek a munkájukkal, a kereskedők a portékájukkal kihúzódtak az utcára, a pecsenyesütő illatai keveredtek a levegőben a cserzőműhely átható vizeletszagával, a kovácsműhely üllőcsengésére tompább kopogással a kőfaragó vésője felelt. A sokféle munka és mesterség alig fér meg a területen, de a két kéz munkájának sorsközössége összefonta, egymás elviselésére és megbecsülésére szorította az embereket. A közös gyarapodás üzleti, rokoni, baráti szálakkal szőtte át a kis társadalmat. Bránkó meg-megállt bámészkodni. A munkának, az értelemmel bíró törekvésnek a lendülete tartotta állandó mozgásban itt az embereket.

És ha az a keszkenő figyelmeztetni akarta valamire? Dzsebes várhat, úgy döntött, sétál még egyet, talán még egyszer a klastrom felé is elkerül, mintegy véletlenül.

A kőfalon kívül, a sáncokkal, palánkokkal védett mezővárosban nagyobbak voltak a házak, tágasabbak a porták, szegényebbek az emberek. Köztük lakott Bránkó, falun töltött gyermekkora idekötötte, ebben a másfajta iparkodásban inkább otthon érezte magát, mint a várbéli kézműves munkalázban. Ott csodálkozott, itt megnyugodott. A városba szorult falusi életforma, amely maga termeli meg minden szükségletét, és a piacra dolgozó mezőgazdasági üzem, amely elsősorban a vásárlóközönség igényeihez igazodik, itt billegő, meg-megingó, tétova léptekben forgatta a hétköznapokat. A várban feszengő kisváros táplálása, ellátása hússal, borral, gyümölccsel szűk, de biztos piac volt. A bortermelés és az állattartás a háborús időkben viszont nagy kockázatot vállaló merészséget kívánt. A bort és az élőállatot nagyon jó pénzért lehetett értékesíteni, de gyakrabban megesett, hogy egyszerűen kifosztották, kirabolták a katonák a készleteket, jó, ha a gazda és családja életét meghagyták. A rejtőzködő, megbújó paraszti bölcsesség jobban ragaszkodott a mindennapi kenyér biztonságához, mint a szeme előtt megcsillant jobb élet délibábjához. A békeévek, a kiszámíthatóvá alakuló jövő lassan óvatos növekedésre sarkallta a kis gazdaságokat, gyarapodott az állatsereglet a házak körül, s a szőlőültetvények is kúsztak fölfelé a Tenkes oldalában. De szigorúan a család megélhetése, ellátása volt az első, azután következhet az értékesíthető fölösleg megtermelése. A városba települt parasztporták ugyanúgy a hely hiányával küszködtek, mint a várbeli iparosnegyed. Az istállók, pincék, konyhakertek, gyümölcsösök nem terjeszkedhettek falusias tágasságban.

A török lakosság betelepülésével először a város központja alakult át. Dzsámi épült minarettel, mellette a hán, a török fogadó. A török életformának itt nagy üres térre volt szüksége, ahol karavánok tanyázhatnak, a térség szélén bazár és piac, amely elébemegy minden keleti igénynek. Bránkó mindennapos látogatója volt a kis török üzleteknek. Itt is volt pecsenyesütő és pénzváltó, fegyverkovács és papucskészítő, édességárus és fodrász, fűszer- és csecsebecse-kereskedő, de itt álmosabban, lassabban zajlott az élet. Leültették a vendéget, kávéztak, trécseltek, szomszédoltak a mesteremberek, időnként dolgoztak is. Nagyobbrészt üres, kopár, szemetes, sáros vagy poros a nagy tér. De elég egy tíz-húsz fős zsoldoscsapat megjelenése, hogy százakkal számolható tömeg verődjön össze a téren pillanatok alatt. Most valami állatsereglet pihen meg a városban, szájtátók tömege bámulja az elefántot, a tevéket, a ketrecbe zárt majmokat.

Innen a görögök utcájába tér be a deák. Itt minden tiszta, csinos, rendezett. A görög kolónia tagjai a török közigazgatás megszilárdulásával érkeztek, zárt közösséget alkotnak. Húsz-huszonöt család, ugyanennyi egyforma lakóház, távoli hazájuk építési hagyományai szerint kis tornyokkal, íves ablakokkal, oszlopos balkonnal. Földet vásároltak, szőlőt és gyümölcsöt telepítettek, bérmunkásokkal dolgoztatnak. Nem keverednek és nem ellenségeskednek sem a török, sem a magyar lakossággal. Asszonyaik és lányaik festik az arcukat, hajukat, körmüket, szemüket, a férfiak is díszes, színes ruhákban járnak, arany és ezüst ékszerekkel cicomázzák magukat. Templomuk maga a megvalósult földi mennyország: a fából összerótt épület belül szőnyegekkel, hímzéssel, arannyal és ezüsttel borított képekkel van kibélelve, minden apró helyen valami faragás, csillogás, díszítés… A képekről a görögökhöz hasonló nagyszemű, festettarcú szentek néznek a belépőre. A gazdagságnak olyan tobzódó jelképe ez a templom, amilyent a város népe korábban elképzelni sem tudott.

Ismét a cigányváros felé veszi útját. Több mint egy óra eltelt, talán nem tűnik fel senkinek, hogy megint erre jár. Lassít a léptein, nézi, igézi a klastrom ablakait, ott semmi nem mozdul. A nyár nagy élménye, amit Alinak részben el is kotyogott a szekéren, nem ért véget az egyetlen leselkedő alkalommal. A fürdőszolga megvesztegethetősége további kalandok sorába vitte Bránkót. A Leila nevű feketehajú szépség és a deák halálos szerelembe keveredtek, s ott a fürdőben, az életüket kockáztatva áldoztak a szerelem oltárán, lopott percekben és félórákban. Titkukról a fürdőszolgán kívül senki nem tudott. Aztán végetért a nyár, jöttek az esős őszi napok, a hárem már ritkán látogatta a fürdőt. A török nevű szépség az írás és olvasás tudományában nem volt járatos, de alkalmas módon meg tudta üzenni szerelmének, hogy nyári boldogságuknak gyümölcse fogant. Ha ezt a bég megtudja… Bránkó vadabbnál vadabb terveket szőtt: együtt elszöknek, letelepednek valami Isten háta mögötti falucskában, vagy az osztrák császár birodalmában keres szolgálatot, vannak jó ismerősei — és megismeri, amit még nem próbált, a családi boldogságot. Üzeneteket alig válthattak, csak ritkán sikerült egy-egy tekintettel összekapcsolódniuk távolból.

Bránkó magában főzte a terveket, és az idő haladt. Meddig lehet titkolni egy terhességet? A bég kegyetlenül meg fogja kínoztatni Leilát… Meg kell előzni az eseményeket, addig kell elszökni, amíg senki nem sejt semmit. A fürdőszolga nehezen jegyzi meg a virágnyelvbe burkolt üzeneteket, homályos értelmével már bizonyára megsejtette, hogy ő is veszélybe kerülhet. A klastrom ablakai zárva.

A fürdő mellett elhaladva letér a cigányváros irányába, visszaútban még egyszer fölnézhet az ablakokra, aztán megy a béghez. A sziklatalapzatra épült vár és a domb lábáig húzódó lápvilág között, a meredek sziklafal tövében megtelepedett, megkapaszkodott a társadalmi formákból kiszakadt emberi élet alvilága. Nádból, sárból, hulladékból épült nyomorúságos hajlékok, amelyekben a cigányokon kívül a birodalom minden nyelve és nemzetsége lakott egymás büdös, nyomorú közelségében. Bránkó itt is összegyűjtötte híreit, a város idénymunkákra mozgósítható munkaerő- tartaléka, a vásárok, piacok koldus és mutatványos népe igencsak pontos emberismerettel, tájékozottsággal forgott a felső világban. A török hódítással ijesztően megszaporodott, sokszorosára nőtt a viskóváros lakossága, az életharc félrehúzódó veszteseit fölváltotta az agresszív, bűnöző réteg. Bránkó egy nagy keréknek képzelte a sorsot, amelybe belekapaszkodnak az élők, kiket vagy fölemel, vagy maga alá tapos. A fölülkerekedetteknek nem szabad feledniük, hogy ők is kerülhetnek még alulra… Mint egy élősködő tapadt a falra a cigányváros, szívta a város vérét, lopta, csalta, csikarta ki belőle a maga nyomorúságos létét. Bránkó a szakadt rongyokban tengődő koldusok, betegek, puffadt hasú gyermekek között ugyanazzal a biztonsággal mozgott, mint bárhol a városban, beszélt a nyelvükön, nem viszolygott és nem ítélkezett. Második megjelenése rövid időn belül meglepte a cigányváros lakóit, valamit forral a deák, jó lesz odafigyelni rá.

Visszaútjában megállt a fürdő épülete mellett, mintha csak megpihenne sétájában, és hosszan várakozott olyan helyen, ahová a klastromból oda lehetett látni. Ekkor siker koronázta várakozását, nyílt az egyik ablak, megjelent benne a feketehajú szépség, s jelbeszéddel csak annyit üzent: Minden rendben van. Nagyon szeretlek… És csukódott az ablak.

A bég már nagyon várta a deákot, nem tudta mire vélni a szokatlan késést, pont akkor, amikor neki akkora boldogság köszöntött az életébe: gyermeke fog születni! Józan életre fog térni, elő kell készíteni a kis jövevény érkezését, s ha vele bármi történnék, akkor is gondoskodni kell valakinek a gyermekről… Óriási felelősséget vállal, aki utódot hoz a világra… Ezt neki mind meg kell beszélnie Bránkóval, s éppen most nem jön.

Következik:

XIII.
A hadi út

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ