KINEK A HÓCIPÕJE?

Amikor Shin már Dél-Koreába került (menekült), s már a dél-koreai belügy is kihallgatta, a bevándorlási hivatal munkatársai arra biztatták, írja meg a memoárját. Hiszen egyedülálló, ami vele történt: a hírhedt észak-koreai 14-es lágerbe beleszületett, élte huszonhárom éves koráig azt az állati életet – éhezett, fázott, megerőltető munkát végzett, megalázták, a munkaviszonyok a náci haláltáborok állapotával vetekednek (így, jelen időben  mert nem számolták fel őket  – és Shin megírja a szöveget, bár pszichikailag nehezen viseli el a szabadságot, óvatos, nehezen nyílik meg másoknak, megírja mégis, s az meg is jelenik Dél-Koreában koreaiul kétezer példányban, amibõl ötszáz fogy el. Ötszáz. Mindössze ötszáz, a dél-koreaiak nem kapkodnak utána, a dél-koreaiak megunták már az észak-koreaiak nyomorát. Pesti kifejezéssel: tele van vele a hócipőjük.
Shin azóta többnyire az Egyesült Államokban tartózkodik, és nevezhető akár emberjogi aktivistának is, Dél-Koreába vissza-visszatér előadást tartani, informálni a dél-koreai közönséget, de az érdeklődés most sem túl nagy, s nem érti, miért. Ha saját kérdésfeltevése mellé hozzávesszük a kérdésben járatos szakemberek véleményét, akkor az a kép alakul ki, hogy Dél-Korea nem akarja az egyesülést Északkal, legalábbis nem azonnal. A magyarázat az, hogy túl sok pénzbe kerülne, hiszen előttük a német példa – még húsz évvel az egyesülés után is nagyok a különbségek, számos a probléma.
Az erdélyi olvasó könnyen megérti a helyzetet: pár évvel korábban, ugye, Magyarország lakossága úgy szavazott, hogy anyagilag nem bírják meg a kisebbségben élő magyarok további, intenzívebb segítését. Most ne elemezzük azt, hogy ez reális aggály volt-e, az viszont világos, hogy az erdélyi is, Shin is csalódott…
És közben megjelent egy másik könyv róla. Shinről. Egy amerikai újságíró, a Washington Post munkatársa interjúvolta meg és írta meg Shin története alapján a 14-es tábor életét – a könyv előbb angolul jelent meg, de én most olvastam svédül, s ha erre a kis piacra is lefordították (Svédország lakossága alig haladja meg a kilenc millót), akkor tulajdonképpen sikerként is felfoghatom… Hát mégis?
Ami pedig a ”hócipőt” illeti: nekem mondták Romániából való szökésemkor. Egy magyar belügyes, aki tulajdonképpen segíteni akart, és mintegy mellékesen, magyarázatképpen, hogy ”tele van a hócipőjük is” velünk, erdélyi menekültekkel. Akkor hallottam először a kifejezést, és nagyon rosszul esett.