EGY ELFELEDETT SZÓTÁR NYOMÁBAN

„Canoa a neve a bennszülöttek nyelvén azoknak a csónakoknak, melyekben kevesen-többen eveznek, egytollú lapátokkal, a haladási irányban térdelve.” – valami ilyesmit jegyezhetett fel naplójában Kolumbusz Kristóf (spanyolul Cristóbal Colón), miután meglátta az Óvilágban eladdig ismeretlen, mindkét végén csúcsos egyszerű, ám célszerű és gyors vízi alkalmatosságokat, melyek formájukban kicsit emlékeztethették szülőföldje velencei gondoláira, azonban egészen másként hajtották és kormányozták őket. Később az angolok is ezt az „indián” szót vették át (canoe), mi pedig az angol kiejtést próbáltuk megörökíteni sport-névadásunkban (kenu). A Nagy Felfedező tudatosan készült arra, hogy úti célját elérve ismeretlen nyelven beszélő emberekkel találkozik majd, ezért induláskor elhatározta, hogy a legfontosabb új szavakat egy szójegyzékben megörökíti. Ezeket a feljegyzéseit nevezik ma Kolumbusz-szótárnak.

Kristóf kapitány más módon is készült az idegenekkel való (egyelőre még nem harmadik típusú) találkozásokra: tolmácsokat is vitt magával, akik a klasszikus görög, a latin (és némely belőle sarjadt hétköznapi – vernakuláris – nyelv, úgymint az akkori hispániai nyelvjárások; a provanszál és egyéb frank nyelvek; az olasz; a külön gyökerű a baszkot is ideeértve) mellett beszélték a mór (arab) és az arameus meg a héber nyelvet; még a tatárt is. Ám nem sokra ment velük: a lengén öltözött karibi bennszülöttek ugyanúgy egy kukkot sem értettek a „szaktolmácsok” próbálkozásaiból, mint a faviccben az öreg falusi a multilingvis úrvezető kérdezősködéséből…

A későbbi Admirális szójegyzéke azonban hosszú ideig megmaradt újvilági értelmező alapszótárnak (még ha folyamatosan ki is egészült újabb és újabb fogalmakkal). Humberto López Morales kubai nyelvész nemrégiben megjelent könyve (La andadura del espanol por el mundo – nagyjából: a spanyol nyelv világméretű menetelése) nagy teret szentel Kolumbusz korai karibi szógyűjtésének. A kultúrák találkozása a bennszülöttek és a felfedezők (később: konkvisztádorok, gyarmatosítók, majd rabszolga-kereskedők is) nyelvére kölcsönösen nagy hatással volt – a nyelv ugyanúgy cserebere tárgya lett, mint mondjuk az üveggyöngy. (Fél évezreddel Kolumbusz előtt a mi őseink is megérkeztek a maguk Kárpát-medencei új világába, és az ott lakó bennszülött szlávokkal és másokkal ugyanilyen intenzív nyelv kereskedelmet bonyolítottak – tanúság rá az egymás nyelvében előforduló megszámlálhatatlan átvétel és egyéb jövevény.)

Az Újvilágban az új jelenségekre, tárgyakra, terményekre, állatokra, növényekre, eszközökre, egyebekre új szavakat kellett kitalálni – és a legkönnyebb ilyen esetben a szóátvétel. Különösen, ha nincs (nem is lehet) rá saját szó, hiszen eladdig sosem láttak, tapasztaltak, hallottak ilyesmit… A canoe – az canoe. Az ají – ají. (Ez a bennszülöttek speciális fűszerpaprikája.) Az hamaca pedig – hamaca. Ez a függőágy karibi – és mostanra már „irodalmi” spanyol – neve; még az angolok is innen vették: hammock. A szó eleji h-t a spanyolok nem ejtik; régebben – a latinban – általában f- volt a helyén; használata az indián szavakban számomra rejtély.

Mindenesetre, a fára akasztható erős háló, melyben oly édes a lustálkodás, néma h-val írandó, csakúgy, mint a nagy vihart jelölő huracán (hurrikán). A törzsfőnökökre alkalmazott cacique szinte minden nyelvbe eljutott, még a magyarba is (kacika). De „világfogalom” lett maga a caribi (karibi, karib, stb.), a caimán (kajmán, egyfajta krokodil), vagy a barbacoa (barbecue, BBQ) is. A cápát az egykori indiánokon kívül ma csak a spanyolok nevezik tiburón-nak – az angol shark, a német Haie, a francia requin (és a román rechin), a latinból vett olasz squalo, az orosz akula eredete általában ködbe vész, ahogyan a magyar cápáé is. Az új növények, különösen a gyümölcsök „eredeti” (karibi) nevükön gyökereztek meg az Óvilágban: guayaba, ceiba, papaya, cacao, chocolate, tomate, caoba és társaik. Számos szó, melyet Kolumbusz még fontosnak hitt és följegyzett, nem élte túl a zivataros századokat (ilyen például a karibi indiánok által ásott ciszterna neve, a jagüey). Kolumbusz utódai (a konkvisztádorok, majd a gyarmatosítók, később a megtelepedett hispán-kreol politikai-kulturális elit) még számos szót átvettek; ezek ugyan nincsenek a kolumbuszi szó-tárban, de beépültek a spanyolba és néha onnan mentek tovább más nyelvekbe is. Ilyen például a cóndor (kondorkeselyű) vagy a llama (láma) és e gyapjas hegylakó egyéb fajtái – vicuna, guanaco, alpaca. Ilyen a formája okán eredetileg herét jelentő aguacate (és nyomán sok nyelven: avocado; „magyarul” is avokádó; ez azonban spanyolul és újlatinul az ügyvéd elnevezésére hajaz, ilymódon egy csavarintással visszakerül eredeti jelentése tájára; elnézést a kolumbusztojásaként adódott otromba képzavarért).

S noha a spanyol katolikus papság – evangelizációs megfontolásokból – a nagyobb bennszülött nyelvek megóvására szólította fel a (többségükben nyelvileg is vérbunkó) hódítókat, az amerikai indián nyelvek hamarosan háttérbe szorultak és kihalásra ítéltettek az erőszakos spanyolosítás miatt (amelyet – ugyancsak elsősorban evangelizációs célzattal – ugyanaz a klérus szorgalmazott). Érdekes, hogy az anyák sem örökítették tovább anyanyelvüket. Minthogy a hódításban gyakorlatilag újvilági nők nem vettek részt (még félvilágiak sem, mint északabbra; emlékezzünk csak a westernfilmekre), a hódítók indián asszonyokkal alakítottak családokat; de az indián anya gyermekei már csak spanyolul tudtak… Az Óvilágból érkezettek nyelvébe azonban a mesztic leszármazottak sok helyi (saját nyelvi) szót kevertek… Nyelvkeveredés (mestizaje, nyelvi meszticesedés) vagy nyelvegyszerűsödés (pidzsin-spanyol kialakulása) nem vált jellemzővé. A – római katolikus – vallást viszont egész Latin-Amerikában szinte kizárólag spanyolul gyakorolják…

Mára alig néhány „erős” amerikai „bennszülött” nyelv maradt fönn, nagyobb közösségekben. A tudósok mintegy 270 „amerindián” nyelvet tartottak nyilván a spanyol hódítási területen; közülük mára csak keveset használnak (az Andokban, Mexikóban és Közép-Amerikában, Amazóniában). A kubai nyelvész – korábbi forrásokra hivatkozva – egy ötfokozatú skálán a végső stádiumba helyezi a legtöbb latin-amerikai indián nyelvet. Mexikóban a zapoték, az Andokban az ajmara és a kecsua, Paraguayban és a vele északon szomszédos területeken a guarani egyelőre még ereje teljében van: beszélik és írják, nyomtatják és rádiózzák-televíziózzák több milliónyian. E területeken a „fehérek” nemigen boldogulnak a spanyoljukkal. Paraguayban például minden állami hivatalnoknak – ezek döntő többsége, ellentétben az ország lakosságával, nem indián – kötelező megtanulnia guaraniul. E négy „izmos” nyelven kívül van még nagyjából húsz, amely igyekszik megkapaszkodni és megmaradni (ezeket egyenként milliónál kevesebben de százezernél többen beszélik; nincs írásbeliségük se tömegkommunikációs eszközeik, és szükség esetén kifejezik már magukat spanyolul is). Mintegy ötven nyelv (egyenként tízezer főtől százezerig beszélik őket) már a leszálló ágban van; e közösségek általában bilingvisek, de saját környezetükben még anyanyelvüket használják. Ugyanennyi az elavuló nyelvek száma is – ezeknek tízezernél kevesebb beszélője van, akik többségükben már bilingvisek, és főként a spanyolt használják minden élethelyzetben, maguk között is – néhány évtizeden belül hírmondó sem marad belőlük. Ahogyan a már kihalt mintegy másfélszáz nyelv is eltűnt nyomtalanul.

Érdekességnek ide írom a minden nyelvre (főként államnyelvek és más hegemónok által fenyegetettekre vagy kiszorítottakra) nyelvre érvényesnek tekintett öt stádiumot. A végső nyelvállapotok: 1. az utolsó kivirágzás, 2. a kétségbeesett és hiábavaló ellenállás, 3. a nyelv gerinctörése és alkonya, 4. a magállíthatatlan, fokozatos sorvadás és haldoklás, 5. az emlék nélküli – herderi – el-(ki-)halás.

A – különböző környezetben és különböző módon – kisebbségbe szorult magyar nyelvhasználat az egyes (Trianonban elszakított) területeken vajon melyik fokozatnál tarthat?

(Forrás: nyelvmájszter.ro / spanyol nyelvű sajtóforrások felhasználásával)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ