2012. november 14-én este az alábbi levelet küldtük szét író barátainknak, munkatársainknak:

Kedves Barátunk!

Soron következő Perforálunk ahhoz a hírhez kötődik, hogy Kertész Imre Nobel-díjas író bejelentette: befejezte az írói tevékenységét. Magyarán: úgy járt el, mint egykor Arany János, aki megírta örökérvényű, szomorú versét a szabadságharc elbukása után:

„Letészem a lantot. Nyugodjék.
Tőlem ne várjon senki dalt.
Nem az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem a jobb rész kihalt.”

Hasonlóképpen, Kányádi Sándor is többször hangoztatta, hogy felhagyott a versírással: írt már eleget.
Mind-mind egyéni körülményekhez szabott egyéni döntés…
Gondolj bele: milyen körülmények, helyzetek késztetnének Téged arra, hogy hasonló döntést hozzál és végérvényesen hátat fordíts a múzsának? Válaszodat tetszőleges terjedelemben, műfajban, lehetőleg azon melegében kérjük és folyamatosan frissítve, összeállítás-szerűen közreadjuk. Számítunk játékkedvedre!

A válaszok alulról felfelé, a beérkezés sorrendjében frissülnek.

*   …És nem azért, mert bemocskoltam magam egy RKP KB-lapnál, amit sokan saját személyüket sértő valaminek vettek, holott nem az ők, hanem a magam nevét írtam a Ceauşescu-vers alá, de tényleg: mikor tudtam volna olyan szép sorokat írni, mint tébolyult fiatalkoromban? Amikor Bukarest villamosvonalai fölött szálltam, ha akartam, ezt látta is Bogdán Laci költő és főmunkatárs, akihez én változatlanul ragaszkodtam, és aki hozzám is ragaszkodott, mert megírtam a Csontváry apokrif utazását (a Gazdátlan tengerben jelent meg, 1971-ben), és aki alig-alig akart ajtót nyitni ezerkilencszázkilencvenvalahányban, amikor rácsöngettem, hogy itt vagyok, én vagyok, és hoztam neked egy verskönyvemet, ha beengednél…

Utána letámadtam az E-MIL-t, ami az Erdélyi Magyar Írók Ligája, hogy bandáznak, s ez a szó meg a helyzet az én értelmezésemben azt jelentette, hogy megint kihagytak, és újból, és most már végleg a magyar irodalomból. Nem pusztán a romániai magyar irodalomból! Oda se neki, megtámadtam az arc- és imázsplasztikázókat, ők a hozzám hasonló vének  vagy még vénebb vének, a mindig talpraesők voltak. A fiatalokról nem volt, most sincs és nem is lesz véleményem. Más világ, bejárhatatlan. Az öregek viszont az irodalom megváltozott, ám a társadalom (értették ezen: polgári?) fejlődésében betöltött szerepének folytonosságát hangsúlyozták. Rosszul tették, mert az öregség marxizmus-leninizmusának egyik nagy előadója, Geraldine Chaplin szerint ez az a kor, amitől egyáltalán nem lesz okosabb és bölcsebb az ember. Itt nincs szépítgetés, az öregség egy nincs honnan és nincs hova tartománya az emberi létezésnek. Készakarva nem idéztem Albert Camus-t, a hatvanas évek s ezek szerint ifjúkorom nagy egzisztencialistáját. Maradjunk ezzel, hogy megírtam legutolsó versem, utána meg első és legutolsó prózakötetem, a Zsebregényt, most már csak a heti pénteki és a havi első csütörtöki publicisztikával/tárcával foglalkozom az Udvarhelyi Híradóban. (Oláh István költő, újságíró)

* Ki teszi le a lantot, és miért?

Meg tudom érteni az alkotót, ha komoly érzelmi vagy egzisztenciális válságba jut, és ezt nyíltan is beismeri. Ha Arany János, az ő gazdag életműve birtokában írta a „Kapcsos könyv”-ébe, hogy „nem megy, nagyon fáj”, ez ellen nincs érvem. Kevésbé értem, és kevésbé rokonszenves azonban, ha valaki a saját alkotói erejének elgyengülését az egész irodalmi életre kivetíti, és azt állítja, mint Székely János alig több mint két évtizede, hogy a költészet egészében veszítette el az aktualitását. Mennyi remek vers született azóta, az utóbbi években is!

Természetesen, az író gondolhat arra is, hogy le kell kerekítenie, le kell zárnia az életművét. Pasolini az egész poétikáját úgy építette fel, hogy az áldozati halál a valóságban is az életműve részévé váljon. Ilyen alkotói stratégiát azonban nehéz még egyet kitalálni, és azt hitelesen megvalósítani.

Ha egy nagyon idős, fizikailag is elgyengült író már csak a szövegeit akarja rendezgetni, gondozni, talán még érthető, de azonosulni nem tudok vele, legalábbis most, negyvenhárom évesen. Érzelmileg ennyire nem látok előre: évekre vagy évtizedekre. Persze, a nyilatkozatot ki is kényszeríthetik valakiből, hiszen ha sűrűn publikált és díjazott szerzőről van szó, a szerkesztők megkeresik őt, kérnek tőle kéziratot, és erre neki valamit válaszolnia kell.

Amikor nincs az a nagyon távozó állapot és érzés, akkor erősen marketingfogás-jellegű tud lenni a „végleg”-kijelentés. Mint a rocksztár, aki tart egy búcsúkoncertet, aztán kétévente vagy évente újra és újra örökre búcsúzik. Két napja ilyen címek alatt olvashatók cikkek az internetes portálokon: „Nagy Bandó András, magyar humorista a halálra készül”. Lehet, hogy tényleg valami komoly filozófia vagy mély válság van a döntés mögött, de ez számomra nem derült ki a cikkekből.

Egészen külön kategória az irodalmi Nobel-díjas magyarországi író esete. A hírek a napokban arról szólnak, hogy „Kertész Imre Berlinben helyezte el életművének kéziratait”. Ennél abszurdabb hírt nehezen tudnék elképzelni. Németország vállalja, hogy gondozza annak az írónak az életművét, akinek a jogelődje témát és inspirációt adott a koncentrációs táboraiban a műveihez. Mindezt kiegészítik az ilyen címek: „Kertész Imre lezárta írói munkásságát”. Nagyon furcsa ez a felhajtás, de a Nobel-díj is egy tartalmilag és stilisztikailag is meglehetősen szürke életmű esetén.

A nagynevű írók példáitól függetlenül nekem volt és van elképzelésem az alkotói élet ívéről. Gyerekkoromban megtanultam egyik jó barátom édesapjától, hogy az ember válasszon olyan munkát, tevékenységet, amelyet nyugdíjas kora után, lehetőleg élete végéig tud művelni, ha kevésbé intenzíven is, mint fiatalon. Nagyon meggyőző volt az öregúr példája is, aki asztalos volt, és karrierjében a műhelyfőnöki tisztségig vitte, mégis tudott közben és utána is barkácsolni a saját, otthoni kis műhelyében. Halálig. Érdekes körülmény, hogy a barátomék abban a parajdi házban laktak, amelynek helyén Áprily Lajos családjának a háza állt a 19. század végén. Áprily nagyon szépen és megrendítően szembe tudott nézni az elmúlással. Említhetném a „Finálé”-t, vagy a „Félelem nélkül”-t: „Az élet volt a félelem”. Csakhogy ezt a búcsút is versben fogalmazta meg, és már maga a versírás az élet és az alkotás igenlésének gesztusa.

Fel lehet készülni tehát még a halálra is, de a sors iránt kell tanúsítania kell az embernek annyi alázatot, hogy nem dönt maga visszafordíthatatlan, végleges dolgokról. Ez a tézis sem megkérdőjelezhetetlen, de jelenleg ezt érzem hitelesnek, ezért követni is ezt igyekszem. Időnként ritkán és keveset írok, de szeretném azt hinni, hogy mindig érkezik még egy és még egy csók a múzsától, újabb és újabb felkérés a táncra – az életre. Persze, volt, amikor elképzeltem, hogy majd valamikor, a távoli jövőben abbahagyom az írást, de ebben az elgondolásban is inkább csak a műfajváltás ötlete volt benne. Elképzeltem, hogy írás helyett már csak zenélek. Az írásban mindig van valami problémamegoldó, fájdalomnemesítő kényszer (is); a zenében nem feltétlenül, hiszen a zene alapjaiban nem ábrázoló jellegű. Ám az, hogy az ember ír-e vagy sem, folytat-e alkotói munkát vagy sem, az nem csupán döntés és elhatározás kérdése. Legkedvesebb írásaimhoz hozzájárultak rajtam kívüli tényezők is. Hogy melyek ezek az erők, az élet legszebb titkai közé tartoznak. (Deák Sárosi László, költő)

* AMINEK NINCS VÉGE
Titkos megegyezésünk alapja csakis költészet*

Ostoba, kétes teóriák, magunkra vonatkoztatva bár, az oszthatatlan időről. A túlélt vereségek után idegsejtjeid szétporladt légióját nem hajszolod már a forrongó vágy után. (A kicsapongás öntudatlan perceire gondolva azért, úgy-ahogy, összeszeded magad, és fölocsúdva: szembogaradban ott az örök kíváncsiság.) Máskor, nem várt találkozáskor az érthetetlen, mint idegen kontinens – két egymást többnyire félreértő ember között. Néha csak kitalálás, néha fölsebzett ínyedre tapadó verscafatok. A túl gyorsan váltakozó szlogenekkel párthívekkel felduzzasztott zsoldos rendszerek csábítása már nem ijeszt; az európa-uniós versenyszellem sem vesz erőt rajtad (csak undorodon). Semmi sem változott, énedben legalábbis –: „több diadalmenetet nem nyerhet imperátor”, amiképpen a te magasabb rendű szellemi szótárad sem lesz soha a tömegárugyártók alkujának tárgya.

* mondjuk, a dialógus másik fele

 A tapintatot illetően  (egy másik válasz?)

                               ilyen bejelentéskor nem elég tudomásul venni, hogy valami nagy baj lehet a mai világgal. (Esetleg belső világunkkal is.) Rád rontanak a zsákutcában – zajongó ismeretlenek –, a zsebük dugig tele dobozos sörrel; odaráncigálnak a hányadék-szagú söntéspulthoz, hogy nincs náluk elég valuta – fizess!
„A te barátaid”, kuncog a szolgálatos Múzsa.

Máskor fogod a fejed, mert túl sok a butiküzlet, az olcsó fény az emlékpatinás főutcán. Vagy dobhártyádon a magasvasút dübörgése, pokolba sodor…

Ha állsz kívül, bizalmatlanul, a biztos pusztulástól tartva: bárhova állsz, beleveszel. Ha nem az égi tüneménybe – inkább az üzletemberek mellényzsebéből szétszóródó méreg csábító erejében kezdesz hinni váratlanul; s köd, zúzmara üli meg szemed, agyad.  Ha nincs már közöd önmagadhoz, Jézushoz, Pascalhoz.

P.S. Muzsikusok, művészek az örökkévalóságból lecsippentett vigaszukkal(!) – jó közéjük furakodni néha, ez is terápia. (Lászlóffy Csaba költő, író)

Tanárként dolgoztam negyvenhét évet. A mindennapos, hivatásszerű írói munkastílus – sajnos – nem alakult ki. Hiába erőltetem. De a tollat sohasem fogom letenni, mert lelkesít egy-egy eredetinek gondolt véleménynyilvánítás, a vitatkozás, és az, hogy miként, milyen szépen tudom megformálni a gondolataimat. Szerintem már ennyi is elég ahhoz, hogy másoknak is némi örömöt szerezzek. (Komán János költő, tanár)

* A Torokcsavar után éreztem úgy, hogy azzal mindent elmondtam, minek tovább? Ám azután bejött Az én Koreám: Kínából visszatoloncolt észak-koreai nőket abortuszra kényszerítenek, azt még el kell mondanom. Továbbá a Lenolaj felkért a Vadmalac-sorozat folytatására, s én „igen”-t mondtam. (Gergely Tamás, Stockholm)

* A Káfénak innen üzenem,
versgyárunk komplett nagyüzem.
Reggel héttől fúrunk-faragunk,
néha még benn is maradunk,
míg elkészül az új darab,
miért sok kliens hajbakap,
mert elegáns és tetszetős,
tőről metszett, rövid, velős.
Nálunk a lant mindig peneg,
munkánk jelszava: le ne tedd
a szerszámot, míg van dolog
– ugye, értik, mit gondolok?
délután, ha sziréna szól,
feloldoz a jelszó alól,
mi távozunk, a lant marad,
ő is pihen; pár pillanat
s a váltás máris felveszi,
de egyszer ő is leteszi,
így múlik lantos életünk
míg egyszer csődbe nem megyünk. (Bakter Bálint, versgyári dolgozó és éjjeliőr)

*  Sohasem teszem le a „lantot”, most, hogy „így” felvettem. Egy különleges, nem természetes időkapszulában vagyok. Már elfogadtam, mert kevés az idő.
Egy szlováktól kaptam meg ajándékba Kertész Imre, Sorstalanság című könyvét, természetesen magyarul.
Az, hogy Ő leteszi a tollat, ezt nyilatkozza, ez talán segélykiáltás, én úgy érzem.
Jól oda kell még írni a világnak, és egyre inkább.
Remélem még Ő is újra nekirugaszkodik betegsége ellenére, mert kevés az idő. (Somorčík Sz. Rozália, költő)

* Amikor attól félek, hogy írásomon át eljuthat hozzám és „áthalad rajtam” egy mocskos kéz, gondolat, szó; amikor árthatok a fontos másnak, ha leírok valamit; amint úgy érzem, hogy a gerincem perecformát kellene felvegyen; amikor a személy- és hatalmasságfüggő segítségkérés gondolatától is okádok, a gyanús foltot hagyó neo-fontoselvtárs megkereséstől kiütéseim lennének, a prostituáló hozzá- és feléfordulástól bélcsavarodásom lenne… akkor leállok lantilag. Pedig ahogy néha minden író embernek (főleg, amíg megszabadul a rátapadó ifivagymég félmosolytól), nekem is szükségem van segítségre, támogatásra. Amikor megtalálom a ferdüléssel, kurvásodással nem fenyegető mentort vagy tanítót, akkor elmúlik a morál-fizikai rosszullét is… de ez már a lantfelvétel időszaka. (Ady András, költő)

* Tőle nem is vár senki dalt. (Bölöni Domokos, író)

* Keszthelyi György: Dallamkór

Kegyetlen kóreset a dallamfüggőség…
de ha egy vékony húr átvágná a csuklóm,
vagy ha az nem is húr, hanem billentyű,
hol fekete-fehér, hol őrült-rikító,
óvóhelyre vezető lépcsősor lenne

és arról kérdezősködnék: hogy is hívnak engem?
Akkor liftaknába dobnám szálkás alkarom,
vadhúsagyam s a hangszert, nehogy egy szép napon
halálsápadtan kalapot emeljek és
udvariasan köszönjek önmagamnak.

2012. november 15.

* Többször elhatároztam már: tovább nem csinálom! Voltak pillanatok az életemben, amikor úgy láttam, hogy – elsősorban magam előtt – nem vagyok méltó arra a tevékenységre, amit pedig nagy örömmel és lelki elégtétellel végzek. Mostanig nem sikerült szakítani az írással. Mintha kábítószer lett volna. Meg aztán, honnan is tudhatnám, hogy holnap, holnap után miként fordul a kocka? Csak nem temetem el élve magamat tudatosan? Hozható-e egyáltalán egy ilyen döntés? S ha hozható, betartható-e?… Na, és ha megüt a guta? Csak úgy, egy setét éjjelen? A csillagösvényen? És utána két szalmaszálat se tudnék keresztbe tenni, hát akkor szavakat, bötűket, ilyesmiket? Vagy egyszerűen mindent elfelejtek? Kiürül a memóriatáram? Baj tehát érheti az ember, jobbról is, balról is, de amíg csak lehet, az ember megpróbál kapaszkodni… Látható, hogy az én perforáló készülékem egyszerűen kicsorbult e kényes kérdésen. (Cseke Gábor, költő-író, a Káfé szerkesztője)

* Írásaimmal nem akarok oktatni, bántani vagy untatni senkit, s abban a pillanatban, mikor ilyen értelmű visszajelzés érkezik, ”letészem a lantot”. Ennyi! (Gyárfás András, író)

1. Gergely:
   2012. november 15. 15:32

   Amit Bölöni állít, nem felel meg az igazságnak: én többször is kifejeztem írásban, hogy várom a „dalt”. Esetleg én vagyok a rövid válasz „Senki”-je…?

2. Keszthelyi György:
   2012. november 15. 18:51

   Egyetlen dalnak többszínű hangja van. Arany János ugyanazon versében is naponként, arconként más és más az üzenet lényege. Ha nem erre, akkor mire várjunk? Fanyelvű kormányhatározatokra?

3. Gyárfás András:
   2012. november 20. 07:58

   Oláh István költő barátomat szeretném biztatni,hogyha már megírta az utolsó verse után a legutolsót,s akkor nyitva az út a legesleg és még legeslegutolsó vershez is…